A kudarc pszichológiája

A kudarc nem ártalmas és szégyenletes! Minden hibából tanulhatunk, csak meg kell tanulnunk a újraépíteni a helyzetet és emelt fővel viselni hibáink retorzióit.

Már láttuk magunkat, ahogyan beülünk a hőn áhított egyetem tantermébe, ám az értesítésből kiderül, hogy fel sem vettek minket. Hosszú éjszakákon át írtunk egy több tíz oldalas pályázatot, végül mégsem mi kaptuk meg az álomállást. Az ilyesmi bizony megviseli a lelkünket.

Mi ilyenkor a teendő?

Vajon saját magunk tehetünk arról, ha kudarc ér bennünket, vagy ilyenkor sokszor a körülmények összejátszásának áldozataivá válunk? Hogyan lehet mindezt feldolgozni? A kudarc egy olyan dolog, mint amikor az ember kénytelen rádöbbenni arra, hogy ,,a jó elnyeri méltó jutalmát" mondás nem mindig, és nem mindenre lehet igaz.

Hiszen mi minden energiánkat és optimizmusunkat bevetve készültünk az előttünk álló megmérettetésre: inkább voltunk kialvatlanok, napról-napra leharcoltabbak, mondtunk le isteninek ígérkező baráti találkozókat, ne adj’ isten randit, hogy az előttünk lebegő célt, amiért már így is rengeteget dolgoztunk, elérjük.

Még csak egy kicsit kell kibírni, aztán – gondoltuk – majd jöhet a jutalom és a jól megérdemelt lazítás… és aztán mégsem jön, sokkal inkább az arculcsapás: hiába hajtottunk, mégsem sikerült. A kudarc nem csak akkor visel meg bennünket, ha az iskolában, a munkahelyen, a karrier terén szeretnénk valamit meglépni, ami előrébb visz bennünket.

Elég, ha sok időt töltöttünk el azzal, hogy valakinek segítsünk, ő azonban ezt mégsem méltányolta. Sőt, akár később arra is rájövünk, hogy a hátunk mögött kibeszélt. Borzasztóan odavoltunk egy lányért vagy fiúért, az azonban egy – meglátásunk szerint – nálunk előnytelenebb külsejű, szerényebb észbeli tulajdonságokkal rendelkező egyénnel sétál el az orrunk előtt.

pszichopata5

Sajnos, a kudarc nem egyszeri alkalommal megtörténő esemény, amely az adott pillanatban számunkra egy természeti katasztrófával ér fel. Egy biztos, a kudarcát mindenki másképp igyekszik feldolgozni. Természetes, ha úgy érezzük, összedőlt a világ, és hirtelen üresnek érezzük magunkat, mindentől elmegy a kedvünk.

A kudarcot követő napokban kezdünk olyanok lenni, mint a robot: teszünk-veszünk gépiesen, de hiányzik az igazi hajtóerő. Van olyan is, aki a gondját azonnali és ütős buliba fojtja, alkohollal jól megspékelve, azt mutatva, hogy neki bizony ez az eset meg sem kottyant!

Aznap este nem is tűnik már olyan nagynak a kudarc, de később azért ismét előjön a kellemetlen érzés. Talán először nem tűnik vigasznak, de a kilábaláshoz sokszor elég végiggondolnunk, hogy talán jobb is, hogy így történt.

Valami miatt nem kellett megkapnunk azt az állást: talán mégsem tetszett volna, túlságosan leterheltté váltunk volna, konfliktusok alakultak volna ki a kollégákkal, stb. Egy idő után rádöbbentünk volna, hogy a kiszemelt lány vagy fiú nem való hozzánk, s akkor jön a még nagyobb, és még keserűbb csalódás.

A kudarc feldolgozása során mindenképp szükség van némi önértékelésre, önvizsgálatra: ha valaki önmagát is becsapja, az nem várhat sikert olyanokkal szemben, akiknek a feladata kiszűrni a hamiskás jeleket és a hiteltelenség tüneteit.

Persze sok esetben arról van szó – mint például egy állásinterjú után – hogy a jelentkező egyszerűen nem illeszkedik a vállalat tevékenységéhez, kultúrájához, céljaihoz. Nehéz az elutasítást feldolgozni, de ilyen esetben egyértelműen nem a pályázó képességeivel van gond. Egy másik helyen ugyanezekkel a tulajdonságaival tökéletesen megfelelhet egy pozícióra.

munka66

Azzal tisztában kell lennünk, hogy a kudarc nem egy szégyenletes, ártalmas, romboló és fájdalmas dolog, hanem természetes és az élet velejárója.  Amikor egy kisgyermek járni tanul, gyakran megbotlik és elesik, de nem érzi úgy, hogy a botlás kudarc. Természetes dolognak tartja egy pillanatra felállni, és azután újra elesni.

Ha a kudarcot ilyen szemszögből nézzük, és nem úgy gondolunk rá, mint ami valóságellenes vagy teljesen távoli a valóságtól, akkor egyáltalán nem kell félnünk! Tekintsük a kudarcot tapasztalatnak, ne pedig végterméknek, vagy egy tapasztalat csúcspontjának, hanem inkább a tapasztalat folyamatának! A kudarc nem a tapasztalatunk vége!

Egy hosszú versenyen előfordul, hogy valaki lassan indul, de azután fokozatosan felgyorsít, és eléri a célt. Ha úgy gondolja, nem érheti el a célt, mert lassan indult, azzal sajnálatos hibát vét. Ha mégis kudarcba ütközünk, tekintsük olyan tapasztalatnak, amely még csak a kezdet, és a vége siker lesz!

Ha kudarc ér bennünket, gondoljuk át, mi történt, beszéljük ki magunkból, majd lassan nyugodjunk meg! Ez több időbe telhet, ám legokosabban akkor járunk el, ha – akár a járni tanuló gyermek – csak egy lépcsőnek fogjuk fel a kudarcot, természetesnek, és újra kitűzünk magunk elé egy célt!

Forrs:


Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.