A társunk négy lábon távozik 2010-04-20 Iskolatáska Megosztás: Tweet A háziállatok manapság szinte családtagként élnek az otthonokban. Elvesztésük gyakran ugyanolyan traumát okoz, mint egy emberé. A gyerekek többsége imádja az állatokat és lehetőleg otthonra is szeretne, lehetőleg minél többet. Mikor beleegyezünk, számolnunk kell az állat elvesztése okozta sírással. A gyereknevelés hasznos eszköze lehet egy háziállat. Már az egészen pici gyerekek is gyorsan megtanulják, hogy felelősséggel tartoznak az állatukért, etetni kell, játszani vele, takarítani utána és ha beteg, akkor gyógyíttatni. A gyerekek rendkívül szoros kapcsolatot képesek kialakítani az állatokkal, ezért igen nehéz elválniuk egymástól. Sokszor mély lelki válságot tud okozni, ha egy gyermek bármilyen okból kifolyólag elveszti házi kedvencét, mert magányosnak érzi magát a barátja nélkül. Amikor úgy döntünk, hogy állatot veszünk gyermekünknek, előtte okvetlenül mérlegeljük, hogy szemünk fényét mennyire rázná meg, ha kedvence elpusztul. Ahogy az emberek, úgy a háziállatok halála is elkerülhetetlen, van, hogy váratlanul történik, de néha fel lehet rá készülni. Ha beteg egy állat és nem lehet rajta segíteni, akkor nem szabad szenvedni hagyni, csak azért, hogy gyermekünk ne legyen szomorú. Vigyük el csemeténket is az állatkórházba, hogy elbúcsúzhasson a barátjától mielőtt elaltatnák. Kérjük meg az orvost, hogy magyarázza el gyermekünknek pontosan, hogy mi baja van a barátjának, hogy mit érez és, hogyan történik az altatás. Ma már léteznek állattemetők, de sokan jobb szeretik a közelükben elásni kedvencük maradványait. Támogassuk gyermekünket, ha komoly temetést szeretne, semmi esetre se degradáljuk le a fájdalmát. Nagyon fontos, hogy hagyni kell gyászolni szemünk fényét, mert csak a gyász hozza meg a bánatból az enyhülést. Beszélgessünk vele minél többször kedvencéről. Idézzük fel azokat a napokat, amikor boldogan együtt játszottak, nézegessünk közös fényképeket! Hátha a szép emlékek mosolyt csalnak gyermekünk arcára! Forrás:
