Utálom a munkám, de a kollégákat imádom… 2011-09-23 Kívül-belül Megosztás: Tweet „Már megint egy munkahét. Utálom ezt a munkát! De amikor bemegyek, meglátom a többieket, elszáll a haragom, mert olyan jó fejek.” Mit lehet ilyenkor tenni? Nem keveseknek lehet ismerős a szituáció. Felvették őket egy munkakörbe, ami talán az elején még tetszett is. Igyekeztek megfelelni, hajtani a teljesítményre, ötletelni. Motiváló volt, a munka is tűrhető. De ma már nem az – rájöttek, hogy unalmas, monoton, nem elégíti ki őket, sem a kreativitás, sem a pénz szempontjából. Esetleg még a főnök is kiállhatatlan. No, de a kollégák…? Nos, igen. Ők azok, akik miatt még mindig itt vannak… Mert a többiekkel remekül ki lehet jönni. A léleknek nem kis vigasz. Minden mókában benne vannak, ugyanúgy utálják a főnököt, igaz barátságok szövődtek az irodában. Meg tudnak nevettetni, segítenek elűzni a rosszkedvet. A munka után is együtt töltik az időt – a céges bulin túl nem maradhatnak ki a kávézások, a közös kirándulások, a házibulik sem. Hiszen többé-kevésbé ugyanazok a témák, mindig van miről beszélni, és ennyi idő után már egymás magánéleti dolgai sem igazán titkok a másik számára. De álljunk meg, hiszen ez valójában egy munkahely, nem pedig kizárólag baráti társaság….Igen. Talán, egy-egy nagyon magunk alatt levő pillanatunkban a lélek lázadni kezd. Eldöntjük: elég volt, továbbállunk! Elkezdjük küldözgetni az önéletrajzokat. Amikor nem jeleznek vissza, megállapítjuk magunkban: legalább megpróbáltuk, de valójában nem is érezzük olyan rosszul magunkat itt…biztos mindennek megvan az oka! No, és mi történik, ha pozitív a visszajelzés? Behívnak állásinterjúra. Bejutunk a következő körbe, sőt, már odáig jut a dolog, hogy megfeleltünk, fel is vennének. Mi a teendő? Valóban felmondjunk az eddigi helyen? Képes befúrni magát agyunkba a gondolat: mi van, ha a másik helyen még a kollégák se lesznek jók? „Most hagyjam itt őket…?” A válasz: igen. Amennyiben a munkánkat – mert ez tényleg egy munkahely, nem csupán egy baráti kör! -, nem érezzük már elég kreatívnak, belefáradtunk, nincs előrelépési lehetőség, sőt fizetésemelés sem, netán mindig csak a szidást, a fenyegetőzést kapjuk (jó munkánk ellenére is), az igencsak lélekölő lehet egy idő után. Igen: a lelket már csak a kollégák tartják bennünk. Ám gondoljunk bele, hogy velük akkor is fenntarthatjuk a kapcsolatot, ha máshol dolgozunk! Munka után továbbra is találkozgathatunk velük, elmehetünk a bulikra. Ők sem fognak elzárkózni csak azért, mert munkahelyet váltottunk! Még a régi cégnél történtekről is első kézből értesülünk! Emellett pedig ne legyünk borúlátóak, nyissunk a világ, az új munkalehetőségek felé – az új helyen is beszerezhetünk embereket, akik kellemes társaságot jelentenek majd, netán barátainkká is válnak. Más kérdés, hogy van, amikor nem érdemes egy bizonyos határon túlmenni, és túl gyorsan bizalmunkba fogadni egy kollégát, kolléganőt. El kell telnie jó időnek ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni, megismerjük jobban a másikat, tudjuk, lehetnek-e esetleg hátsó szándékai, hogy közeledik, vagy őszinte a barátkozása. És azt is tudni kell, érdemes-e bizalmunkba fogadni – ha például a felettesünk jobbkeze, nem árt elgondolkodni… Forrás:
