Merj félni! 2009-11-05 Kívül-belül Megosztás: Tweet “Amikor a félelem és borzalom minden sejtedet átjárja, akkor megismered magadat.” – Lynn Compton Félünk. Félünk a haláltól, félünk az élettől, félünk a tömegtől, és félünk a magánytól, félünk a túlvilágtól és attól, hogy nincsen. Félünk a tudattalantól, és félünk a tudástól. Úgy mondják, a tudás hatalom. Ám hatalmunk csak odáig terjed, hogy rádöbbentsen minket: szinte semmi felett sincs hatalmunk A félelemnek annyi arca van, olyan sokféle, amit lajstromba se lehetne venni. Létünk irányíthatatlan ösztönös zugaiból tör elő és járja át testünk minden sejtjét. Minden félelmünk egyetlen célt szolgál: létünk legtökéletesebb formájának megőrzését. De mi is a félelem, ami ősidők óta kísért minket?Amíg Isten mindenki számára létezett, a képlet egyszerűbb volt. Isten kinyilvánította földi létünk feletti uralmát, döntött helyettünk és kormányozta hajónkat. Félelmeink az ő döntéseire irányultak. A "felvilágosodás" korában azonban minden megváltozott. Megtapasztaltuk a gondolat erejét, és úgy hittük szuverenitásunk a létünkkel kapcsolatos döntések kizárólagos meghozatalára jogosít. Elüldöztük hát királyainkat, kiradíroztuk lelkünk oltárát, hitünket megcsonkítva a racionalitás korbácsát fogtuk kezünkbe. Mert a modern ember? Mert a modern és felvilágosult ember önálló. Azt látja, amit Ő akar látni, azt teszi, amit Ő akar tenni, úgy él, ahogyan Ő akar élni, és idővel a halált is legyőzi majd. Mert a modern ember irányít? Irányítana! Ha hagynák neki. De a világ nem enged előjogaiból. A rendszer nem így épül fel. Minél jobban törekszünk az irányítás megszerzésére, a hiába tett erőfeszítések és kudarcok okán egyre jobban érezzük kiszolgáltatottságunkat az élettel és sorssal szemben. A halált soha nem győzzük le (az örökélet földi megtestesítőjeként legalábbis bizonyosan nem), a világot soha nem uraljuk. Mert a világ hiába is gondoljuk, nem materiális összefüggésekben létezik. Bezárt, önhitt világunkban természetes félelmeink a kritikus szint felé gerjednek, kiéletlen vágyaink és tehetetlenségünk okán fóbiák ezreivé duzzadnak. Rosszul használt szabadságunk börtönbe zár, fóbiáink félelmetes tömlöceibe. Nincs választás! El kell fogadnunk, hogy nem mi irányítunk. Rossz hírem a reménykedőknek, soha nem is fogunk kizárólagos jogokat szerezni sorsunk alakítása felett. Meg kell tanulnunk félelmeinkkel együtt élni és bár bután hangzik, barátunkként tekinteni rájuk. A félelem jó barátként int a veszélyekre, figyelmeztet gyengeségeinkre, hibáinkra, melyeket ha jobban megismerünk, talán elkerülhetjük a lehetséges rosszat. Ha egyszer majd hajlandóak leszünk letenni az önkényesen kezünkbe vett karmesteri pálcát és félelmeinket nem uralni, elnyomni, hanem megérteni akarjuk, akkor egy boldogabb és felszabadultabb jövő elé nézhetünk. Félelmeink egyszer talán megértetik velünk, hogy hiába dobunk zablát a szélbe, soha nem lesz hátasló belőle! Addig azonban, míg nem merünk félni, nem szabadulhatunk a diktátori pszichózis terhes súlya alól. Önmagunkat megismerni és rálelni a belső bugyrokban rejtőző mumusainkra, kik ijesztgetnek minket a legnehezebb és a legfélelmetesebb feladat. Ezt a mércét kell megugorjuk, hogy eljussunk félelmeink miértjeihez és megtudjuk kik is vagyunk. Forrás:
