Adakozás – Kit mi motivál?

Előfordulhatnak extrém helyzetek, amikor nagy szükség van az emberek összefogására, az adakozásra. Ez lehet egy természeti katasztrófa vagy bármilyen, előre nem várt tragédia.

Vajon szeretünk adakozni, segíteni? Mi kell ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, önzetlenül, nagylelkűen, bármilyen viszonzás nélkül segít a másik embernek, adakozik? Mitől leszünk nagyvonalúak? Nézzünk pár lehetőséget!

Empátia, a beleélés lélektana

Az ember az egyetlen élőlény, aki képes belehelyezkedni egy másik ember szerepébe, helyzetébe abból a célból, hogy jobban megértse annak érzéseit, élményeit. Az empátia miatt képes arra is, hogy átélje a másik fájdalmát, szomorúságát, és ez arra ösztönzi, hogy csökkentse ezeket a fájdalmakat, vagyis segítsen.

Nem feltétlen szükséges persze, hogy ezeket az érzéseket a segítő is ismerje, átélje: elég, ha elképzeli azokat, már ez arra ösztönözheti, hogy segítsen. Mindenki élt már át negatív érzéseket, mindannyian voltunk már bizonyos mértékig kiszolgáltatott helyzetben – ha máskor nem, gyermekkorunkban -, van tehát honnan meríteni még annak is, aki alapvetően boldog ember.

Kérdés az, hogy akarjuk-e ezt elképzelni? Vesszük-e a fáradtságot, hogy kicsit kilépjünk a kényelmes életünkből, és elgondolkodjunk azon, mások hogyan élnek. A szociális érzékenységet, és a nagylelkűséget is lehet tanulni, lehet fejleszteni, feltéve, hogy az ember figyel erre, és akarja is.

Mágikus gondolkodás

Létezik egy olyan mágikus gondolkodás, ami szintén segítségre ösztönzi az embert. Ekkor az történik, amit a mesékből már ismerünk: „jótett helyébe jót várj!” Vagyis egyfajta láthatatlan üzlet köttetik az adakozó, a segítő, és a sors között: Ezek az emberek azért segítenek, mert titkon úgy érzik, ha jószívűek és segítenek, meglesz a jutalmuk: valaki rajtuk is segít majd, valamilyen viszonzást ők is kapnak a sorstól.

Ekkor komoly szorongás is jelentkezhet, hiszen ha mégsem adnak, azt fantáziálják, hogy ezért büntetést fognak kapni a sorstól. Hogy ezt elkerüljék, inkább adnak, de nem azért, mert valóban átélik a másik szenvedését, arra nem gondolnak.

Bűntudat alapú adakozás

Vannak emberek, akik nehezen élik meg a saját sikereiket. Semminek nem mernek maradéktalanul örülni, mindig kicsit bűntudatuk van, ha élvezik az élet örömeit. Nekik mindig szükségük van arra, hogy megosszák másokkal is azokat a javakat, amelyekkel rendelkeznek, mert ennek nyomán csökken a bűntudatuk, és kicsit jobban is tudnak örülni mások örömének.

Ők azok, akik körül mindig vannak olyan emberek, akiket támogatnak, akiket segítenek, akár családtagok, akár ismerősök. Persze mindez semmit sem von le a dolog értékéből, egyszerűen csak arról van szó, hogy ha nem adhatnak senkinek semmit, rosszul érzik magukat. Akár ki is lehet használni őket, azt sem bánják, sőt, örülnek neki.

Vallásos nevelés

Minden vallás egyik fő célja, segíteni az elesetteket, a rászorulókat. Ezt a nagyon nemes gesztust szinte minden vallás tanítja, és a hívők szeretnek ennek megfelelni, erősítve ezzel a hitüket is. Náluk belső konfliktusok keletkezhetnek, ha ez a gesztus mégsem jön szívből, nem valódi empátiából táplálkozik.

Mégis alapvetően a cselekedet számít, és aki ad, az legyőzi a kapzsiságot, az önzést, még az irigységet is. Akkor van gond, ha valaki úton-útfélen ezt hangoztatja, és megveti, elítéli azokat az embereket, akik nem ezt teszik.

Gyakran éppen azzal segítünk a másikon, hogy nem adunk olyat, amit kér, hanem átgondoljuk, valóban erre lenne-e szüksége vagy esetleg egészen másra. Nem fordulunk el tőle, csak a segítésnek egy másik módját választjuk, bízva abban, hogy az illető a segítségünktől valóban jobb életet élhet majd.

Ezt a hozzáállást olyan emberekkel, esetleg gyerekekkel tehetjük csak meg, akik láthatóan nincsenek tisztában azzal, mi lenne számukra az igazi segítség. Különböző alapítványok éppen ezt a szerepet vállalják fel, összegyűjtik az emberek adományait, és a leginkább rászorulóknak adják. Ekkor fontos, hogy bízzunk az alapítványban, illetve, hogy lehessen követni a tevékenységüket.

Forrás: https://napidoktor.hu/index