Istenterápia: hit és orvoslás 2011-09-12 Kívül-belül Megosztás: Tweet Szinte mindenki életében eljön az a perc, amikor imára kulcsolja a kezeit. Ha máskor nem, hát a zuhanó repülőgépen vagy közvetlen hozzátartozója súlyos műtétje előtt. Geszvein Erika pszichológussal arra kerestük a választ, hogyha bízunk, „hiszünk” orvosunkban, vajon sikeresebb lesz a műtét? Hogyan segíti, gyorsítja fel a gyógyulást, ha hiszünk orvosunkban vagy Istenben? A gyógyulásban való hit szerepét placebokísérletekkel bizonyították. Olyan betegcsoportokat alkottak, ahol egyik csoportnak hatóanyagot tartalmazó gyógyszert adtak, a másiknak hatóanyag nélkülit. Senki sem tudta előre, milyen kapszulát vett be, csak az abban való hit segíthetett, hogy ebben a kutatásban egy új gyógymódot próbálnak ki. Több esetben még az orvos sem tudta, kinek melyik szert adja, tehát az orvos hite sem befolyásolhatta a betegeket. Meglepő eredmények mutatkoztak, a két betegcsoport eredménye alig tért el egymástól. Egy későbbi kísérletben térdműtét esetén is végeztek efféle vizsgálatokat, s ijesztő volt publikálniuk az eredményeket. Akár történt gyógyító beavatkozás a műtétek során, akár csak egy behatolási helyet képeztek a térden, de ténylegesen nem gyógyítottak, a betegek állapota javult! A gyógyulásban, az orvosban való hit meghozta a várt eredményeket. A hit a pozitív dolgokra irányítja a figyelmet, a valahova tartozás élménye biztonságot nyújt, Isten szeretetének mindennapi megtapasztalása az elfogadás élményét adja, amely az egészséges személyiségfejlődés alapja. A megbocsátás gyakorlása által rengeteg dühtől és haragtól szabadul meg a hívő ember, melyek köztudottan önkárosítóak. Két ember hite is különbözhet, ami miatt természetesen különbözhet két hívő ember gyógyulási gyorsasága is. Ha a betegséggel való megküzdés során egy hívő beteg úgy vallja, ő maga irányítja az életét, Isten csak figyel, jelen van, de nem avatkozik közbe, jelentősen többet fog tenni a gyógyulásáért, nagyobb felelősséget fog vállalni, mint az a hívő, aki szerint bár Isten adja a nehézséget, de ő is juttat ki belőle, bele kell nyugodnunk a sorsunkba, s megint másként alakul a gyógyulás, ha Istent úgy fogja fel a beteg, mint egy segítő társ, aki hozzájárulhat, hogy világosabbá váljon a betegség üzenete. Ekkor mind Istennek, mind a betegnek része van a gyógyulásban, az embernek tehát meg kell tennie, ami tőle telik, de ha már tehetetlen, akkor az Istenbe vetett remény segítheti a gyógyulását. Ha hiszünk a sorsban, az előre elrendeltségben, könnyebb vagy nehezebb feldolgozni a betegségeket, tragédiákat? Egy ember életminőségét, testi-lelki állapotát meghatározza, hogy van-e célja. Ha úgy érzi, nincs értelme az életének, szorongást, ürességérzést tapasztal. Elviselhetetlennek éli meg a „szürke hétköznapokat”, ezért igyekszik könnyíteni az állapotán, gyakran valamilyen tudatmódosítással, ami nem csak az alkohol vagy a drog lehet, hanem akár a munkamánia vagy a mértéktelen evés is. Ez ugyan nem ad értelmet az életének, de elviselhetőbbé teszi. Az, aki ugyan nem hívő, de tudja, miért él, lelkileg kiegyensúlyozottabb. A vallásos hittel élő emberek pedig még olyan helyzetekkel is képesek megküzdeni, amikor valami olyan trauma éri őket (pl. betegség vagy haláleset), amelynek földi szemszögből nézve nem látják az okát. A gondviselő erőben való hitük szerint az események feladatok, próbákokkal történnek. Ezzel a megközelítéssel ezek az emberek könnyebben képesek az ún. „reframingre”, azaz átkeretezésre, arra, hogy kellő önreflexióval más szempontokból is megvizsgálják a helyzetet, megértsék az üzenetét, s hatására morálisan és személyiségükben is fejlődhessenek. A sorsban, az előre elrendeltségben vagy a karmában való hit mellett nagyon fontos, hogy a szabad akaratban és a tudatos sorsformálásban is hisz-e az egyén. Forrás:
