Karácsony - Ünnepi szimbólumok

A karácsony a szeretet, az újjászületés ünnepe. A kereszténység Jézus születését ünnepli december 25-én. Az első adatok szerint már a régi Rómában ünnepnek számított, majd az egész keresztény világban elterjedt.

Ünnepi szimbólumok

A bab, a borsó, a lencse bőségszimbólumok voltak, azaz aki ezekből a hüvelyesekből evett, arra jólét várt az elkövetkező évben. A mákos ételek, tésztaféleségek (mákos guba, derelye, mákos metélt, később a bejgli) fogyasztásától ugyancsak bőséget és egészséget remélték.

Az alma, a dió a szépség és egészség megidézésére, a rossz távoltartására szolgált. Aki mézet vagy sült tököt evett, az egész évben felvértezve érezhette magát a torokbetegségek ellen (gondoljunk csak arra, hogy akárcsak egy évszázada is milyen rettegett betegségnek számított a torokgyík, azaz a diftéria).

A karácsonyi asztalnál feltálalt – és el nem fogyasztott – sóval a méhészek a méhek betegségét, a megmaradt mézzel pedig év közben a családtagok torokfájását kúrálgatták. A karácsonyi asztalnál elfogyasztott fokhagyma (egyes vidékeken mézbe áztatták, másutt savanyúságként fogyasztották), a családtagok következő évi egészségének védelmét “biztosította”.

Az ünnepkor többfelé elosztott alma a család összetartozását jelképezte, annyi cikkelyre vágták, ahányan az asztalt körülülték, s azt remélték, hogy ha valamely családtag eltéved, eszébe jut, kivel ette együtt az almát, és hazatalál.

A karácsonyi asztalra egyébként aszalt gyümölcsök és italok (pálinka, bor) is kerültek.

A karácsonyi bőséges lakmározás hagyománya ugyancsak az ókori Rómába nyúlik vissza. A húsos étrendhez ugyancsak valamiféle jólét képzete kapcso-lódik.

A karácsonyi vacsoraszimbólumok között nagyon nagy fontossága, mágikus jelentése volt az asztalon maradt morzsának. Eredetileg a karácsonykor elfogyasztott ételek morzsáját, maradékát egy erre a célra odakészített tálban összegyűjtötték – egyes vidékeken minden asztalra kerülő ételből az edénybe tettek egy kanálnyit, az ország más területein pedig csak az úgynevezett jellegzetes karácsonyi ételekből (kalács, kenyér, mák, dió, fokhagyma) tettek félre egy csipetnyit – s ezt a maradékot vagy rögtön “felhasználták”, vagy egész évben megőrizték.

E maradékot a beteg emberek és állatok – füstöléssel való – gyógyítására használták. Sok helyen a gyümölcsfák alá szórták, vagy megetették a csirkékkel, libákkal, kacsákkal.

Bizonyos ételek egyébként nemcsak a karácsonyi asztal mágikus kellékei voltak, hanem a karácsonyfára is került belőlük. A karácsonyfa-állítás szokása egyébként a XVII. századi Elzászból származik. Magyarországon a karácsonyfa-állítás szokása – osztrák közvetítéssel – a XIX. században terjedt el, elsősorban arisztokrata és polgári körökben, s csak jóval később honosodott meg a falvakban.

Az ugyancsak termékenységet, örök életet, életfát jelképező örökzöldet díszítő gyertyák (fényszimbólumok) mellé felkerült a gazdagságot, bőséget és egészséget jelképező alma, dió. Később pedig a jólét szimbólumának számító édességek (először a kalács, majd a századfordulón a házilag, később nagyiparilag előállított szaloncukor, habkarika, majd a különféle csokoládéfigurák).

A karácsonyi ajándékozás szokása alakult ki a legkésőbb, s csak a XIX. század végén, a XX. század első évtizedeiben terjedt el hazánkban. Eleinte ajándékot csupán a gyerekek kaptak, mégpedig egy kendőre tett dió, alma, mézeskalács formájában. Később már ruhadarabok is kerültek a fa alá, mondván a “Jézuska hozta”.

Bár ma már sokféleképpen ünnepeljük a karácsonyt is, ez az egyik legfontosabb családi ünnepünk. Napjainkra ugyan már kevesen gondolnak arra, hogy varázslatos jelentésük lehet az ilyenkor feltálalt ételeknek, én azért még mindig apró szeletekre porciózom a karácsonyi almát, hogy szeretteim jövőre is visszataláljanak egymáshoz és hozzám.

T. Puskás Ildikó

Forrás: https://napidoktor.hu/index