A virtuális flörttől elmagányosodunk?

A XXI. századi elmagányosodás egyik fő oka lehet a virtuális ismerkedés és kapcsolattartás. A társas magány kórképének összetevői a közösségi és társkereső internetes oldalak.

Virtuális flört- álom csupán?

A huszonegyedik század egyik biztos korjelensége a magány. A rendszerváltással erősödő individualizálódás (elkülönülés az átlagembertől, kitűnés a tömegből), a fogyasztói társadalom introvertált vonásai (presztízstárgyak megjelenése, vagyonképzés, majd annak titkolása), a tömegkommunikáció egyre növekvő térhódítása (Internet, interaktív műsorszolgáltatók, mobiltelefon-szolgáltatók, stb.) is mind a klasszikus kapcsolatok lazulását, a közösségek felbomlását, majd az elmagányosodást segítik elő.

A válságba került társasságok ezért kitermelték a „társaságpótlékokat” (társasági és társkereső oldalak, Skype, Facebook, stb.), amelyek már egyáltalán nem kívánják meg a fizikai jelenlétet. Virtuális barátságok, kapcsolatok, szerelmek jöhetnek létre úgy, hogy talán soha nem kerül sor a találkozásra. Sokan kényelmesebbnek, különböző okokból praktikusabbnak tartják, ha nem kell elhagyni a titokzatosságot nyújtó és a hiányosságokat elrejtő(!) otthont, azt a kis szobát, ahonnan magabiztosan eszközölhető a kívánt hatás.

A társkereső oldalakon tett látogatás alkalmával például nem kell toleránsnak lenni, a kritikát eltűrni, a másik akaratát, igényeit figyelembe venni, ugyanis a negatív hatás egy kattintással megszüntethető. Az internetes ismerkedésnél egy jó ideig, vagy éppen soha nem kell a randira készülni: sem a napi kötelezőn kívül megfürödni, sem pedig az alkalmi, ámde kényelmetlen holmit felvenni.

Az izgalom így is előállítható, beszerezhető, átélhető. Ha mégsem, van másik: másik áldozat, másik portál, vagy másik kommunikációs eszköz, csatorna. Sokan azzal is megelégszenek ugyanis, ha az elismerést már „beszerezték”, ezért nincs szükség további interakciókra, találkozásra meg végképp nem. A virtuális flört, az udvarlás ugyanis „beépíthető” a saját énképbe, a napi üzemmenetbe, jótékonyan befolyásolhatja az önértékelést.

Az egyéb, „barát- és ismerősszerző” közösségi oldalak is helyettünk gondolkodnak. Fejben tartják a születésnapokat, majd ajándékokat ajánlanak fel, hogy megörvendezhessük szeretteinket, persze virtuális meglepi formájában, akár óriásszívről, akár éneklő pingvinről legyen is szó. Nem kell bajlódnunk a képeslap írásával, majd a feladással, csak egy gombnyomás, és már kedvezményezettünk „postaládájában” is a küldemény.

De vajon meddig érezheti magát jól az ember virtuális társasságában, egyáltalán mikor beszélhetünk magányról? Hogyan alakulhat ki az elszigetelődés, és milyen jelekből ismerhetjük fel időben a folyamat kezdeteit, hogy megoldást találhassunk erre az egyre nagyobb méreteket öltő, és már nem csak az idősebbeket sújtó össznépi problémára, az elmagányosodásra?

Ahhoz, hogy a kérdésekre használható válaszokat is kaphassunk, elsőként meg kell különböztetnünk egymástól a magányt és az egyedüllétet, meg kell értenünk keletkezési körülményeit, illetve a társadalomhoz való kapcsolódásaikat. Az egyedüllét általában egy fizikai állapotra vonatkozik, ami lehet átmeneti is. Ekkor az embernek nem feltétlenül alakul ki a magányérzete, akár jól is érezheti magát.

A magányérzetet azonban nem minden esetben az egyedüllét okozza. Sokan párkapcsolatban, házasságban is megélik a magányosságot, amely a társadalmi közösségek integrációs kudarcaiból, illetve a társadalmat alkotó egyének közösségeikhez kapcsolódását szolgáló képességeinek fogyatékosságából is okolható.

Azon túl, hogy az érintettek számára szubjektíve a „hiányos élet” életérzését, s az egyének a lehetségeshez képest veszteséges „értékesülését”, társadalmi leértékelődését eredményezi, ezen emberek többé-kevésbé a társadalmi részvétel „veszteséglistáján” jelennek meg. A magány ezért nem egyszerűen az egyén kellemetlensége, hanem társadalmi veszteség is.

A magány jelensége tehát a társadalmi beilleszkedési zavarok szelídebb, nehezebben észrevehető, jobban álcázható válfajai között található, ugyanakkor – talán éppen ezért – a depresszív, kártékony hatásai sokkal tartósabban és „zavartalanabbul” érvényesülnek, s biztos fundamentumául szolgálnak a súlyosabb társadalmi beilleszkedési zavaroknak. Indokoltan mondhatnánk tehát, hogy a magány, mint egy észrevétlenül kialakuló, de egyre több embert magába szippantó inkubátor, amely a társadalmi beilleszkedési zavarok „előnevelő intézményeként” funkcionál.

Szerző: Niedermayer Edit 

Forrás: https://napidoktor.hu/index