Vita egy kétévessel 2012-01-04 Kebelbarát Megosztás: Tweet A gyerekek viselkedése egy és három éves kor között meglehetősen problematikus, mondhatnánk viharos. Egy régi mondás szerint olyan, mint az angol időjárás: ha nem tetszik, várj egy percet, s meglátod, változni fog. De félre téve a tréfát, most nézzük, mit is tehetünk, hogy meggyőzzünk valamiről egy hisztis totyogót. A gyereked egy és három éves kor között megtanul járni, beszélni, viselkedni, de az összes csodaszép dologgal együtt arra is rájön, hogy létezik egy szó, amivel valamit kezdenie kell, és ez a szó a NEM. Így aztán, a sok feledhetetlen élmény mellett, jut bőven frusztráció gyereknek és szülőnek egyaránt ebben az időszakban. Nézzük, mit tanácsolnak a szakértők az eHow.com-on, és hogyan tudjuk átvészelni ezeket a fejlődési mérföldköveket! Ami biztosan megtörténik Amikor az édibédi kisbabából hirtelen totyogó válik, a szülők egyre gyakrabban kerülnek szembe kérdésekkel: milyen viselkedést nevezhetünk normálisnak? Sokszor ugyanis azt látjuk, hogy gyermekünk hirtelen egy teljesen más személyiségként kezd el viselkedni. A jó hír, hogy az egy és három év közötti gyerekek egy egész sor olyan dolgot produkálhatnak, amit a szakirodalom még normálisnak tart: ütés, harapás, önzés, sőt, még a totális dühroham is gyakori ebben a korban. A szülők hajlamosak arra, hogy mindezt úgy fogják fel, mint neveletlen viselkedést, pedig ezek a negatív cselekedetek csupán azt jelzik, gyermekünk éppen kiengedi a gőzt, és küzd az életében felmerülő frusztrációkkal, és/vagy próbálja felénk lekommunikálni érzéseit. Ezek a helyzetek ugyanakkor arra is alkalmat nyújtanak, hogy a gyerek tanuljon, fejlődjön: ilyenkor a szülő segíthet neki megérteni, miért érez úgy, ahogy, s együtt megtalálhatják a módját annak, hogyan fejezze ki a pici ezeket az érzéseket más módon. Értsük meg a viselkedését! A gyerekek ilyenkor feszegetik a határokat, ez mozgatja legtöbb cselekedetüket. Nem csupán azért viselkednek úgy, ahogy, mert valami újat, esetleg konfliktusokat keresnek, egyszerűen csak most tanulják meg, mi az, ami elfogadható. Ha megértjük a viselkedésüket, máris közelebb kerültünk hozzá, hogy mi magunk is jól reagáljunk, s egyúttal mi is megnyugodjunk. Az is tény, hogy a pici növekvő függetlenségi igénye nem mindig társul verbális fejlettséggel, sőt, érzelmi érettsége is elmaradhat attól. A szülő akkor cselekszik helyesen, ha hirtelen reakciójával nem saját frusztráltságát fejezi ki, inkább megkísérli kideríteni, hogy ,,mit próbál nekem elmondani a gyerekem?" Mivel a totyogók beszédkészsége ilyenkor még fejlődő fázisban van, el sem tudjuk képzelni, mekkora hatása lehet, ha a saját érzelmeink kifejezése helyett lekommunikáljuk, amit ő nem volt képes. Mondjuk: ,,Áhá! Azért vagy dühös, mert nem eheted meg azt a sütit most azonnal!" Ezzel segítünk a kicsinek megérteni a benne feszülő érzéseket, és azt is elősegítjük, hogy legközelebb másként kommunikálja le azokat. Hogyan oldjuk meg a problémát? Természetesen az, hogy értjük a gyerek viselkedését, még nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk. Őszintén szólva, legtöbbször az ellenkezője az igaz, de azáltal, hogy tudjuk, mi a viselkedés mozgatórugója, már kezünkben is van a kulcs – mindkettőnk számára – hogy együttműködhessünk a megoldásban. Állítsunk fel logikus határokat és legyünk következetesek a következményeket illetően! Ha így teszünk – és nem kezdünk magunk is dühöngeni – a gyerek meg fogja tanulni, hogy bizonyos viselkedésformák elfogadhatatlanok, és nem lehet elérni velük a kívánt hatást. Saját magunkat is fejleszteni kell, hogy tudjuk, egy ilyen helyzetben mi az, ami leginkább lenyugtat minket. Fogadjuk el a gyermekünket és kövessük, ott ahol éppen tart individualizmusa a fejlettségben! Ha nyilvánosan csinál valami elfogadhatatlant, ne reagáljunk, inkább vigyük egy félreeső helyre és kettesben, nyugodtan beszéljük meg vele a problémát. Például, ha megüt egy másik gyereket, vigyük félre, és magyarázzuk meg neki, hogy ez nem elfogadható viselkedés. Tanítsuk meg az együttérzésre is: menjen oda a másik babához, és kérdezze meg, hogy jól van-e. Ez minimalizálhatja az elfogadhatatlan viselkedésformákat. A szabályok és az előre eltervezett struktúrák hasznosak, de azt is be kell látni, ha adott esetben nem úgy működnek, ahogy szeretnénk. Ha például a gyerek beteg, a normál körülmények között működő következmények nem fogják elérni a kívánt hatást, ahhoz pedig, hogy a gyerek jól reagáljon, nekünk is következetesnek kell lennünk! Ha például, ebédidőben rángatjuk le a gyereket vásárolni, ne csodálkozzunk, ha nem viselkedik megfelelően! Forrás:
