Dombóvári Vanda: fontos vagyok, nem nyaralok! 2011-08-30 Sztáregészség Megosztás: Tweet Szent meggyőződésem volt, hogy az én munkám nélkülözhetetlen ezen a Földgolyón, és szeretett televízióm gépezete minden bizonnyal csorbát szenved, ha én csak egyetlen napra is elutazom. Már-már sportot űztem abból, hogy minél több munkát vállaltam, és jóformán képtelen voltam bármire is nemet mondani. Furcsamód be is szippantott a mókuskerék: egyik megbízatás hozta a másikat. Akadt, hogy egyszerre három különböző műsorban dolgoztam: szerkesztőként a Mozi Magazinban, riporterként a Reflektorban, miközben műsorvezetőként egy piros helikopterrel igyekeztem bemutatni kis hazánkat. A relatív időérzéknek köszönhetően úgy szálltak el ezek az évek, mintha gyorsított felvételt pörgetnének előttem. Csupán egy bökkenő volt: épp csak ÉLNI felejtettem el közben. Nyaralásról szó sem lehetett, hiszen már a gondolattól is hideg verejték lepte el a homlokomat, mondván: „de hát akkor ki vágja meg helyettem a riportokat?!” Még imádott szüleimhez, Gyulára is nagy szorongva utaztam el, persze oda is legfeljebb egy napra, nehogy ne legyek ott egy montírozásnál. Mert hát annyira fontosnak éreztem magam, persze túldimenzionáltam a szerepemet, méghozzá rendesen! Egyrészt senki sem nélkülözhetetlen, másrészt lehetséges, hogy ugyan rendkívüli kapacitásomnál fogva rengeteg dolgot voltam képes egyszerre, egy időben letenni az asztalra, vagyis látszólag fontosnak tűntem, de egyetlen dologról teljes mértékben elfeledkeztem: arról, hogy muszáj a magam számára is fontosnak lennem! Hosszú évek kellettek, mire felismertem, hogy ez az egész majd én bebizonyítom, hogy „az én vállamon fát lehet vágni” attitűd pusztán egy nevetséges EGO-harc: bizonyítás másoknak, magamnak, a Világnak. Duracell nyuszinak csúfoltak!? Közben észre sem vettem, hogy ezt egyetlen férfi sem bírja hosszú távon mellettem. A legkitartóbb kedvesem kezdetben minden nap eljött értem a vágóstúdió elé, néha órákig várt, mert persze mindig volt valami igazítanivaló a filmen. Később – megunván az autóban való várakozást – mellém ült a montírozóba, hogy legalább addig együtt legyünk! Végül azt vettük észre a kollegámmal, hogy a pultra dőlve alszik… nem csoda: hajnal felé járt az idő. Nemsokára szakítottunk. Nem igazán bántam: megszállottan a munka bolondja voltam! Legalábbis akkoriban. Ekkor jött a felkérés: legyek az Rtl Klub utazási magazinműsorának női arca. Na, ekkor fordult igazán nagyot a világ! Harminc éves koromig még repülőgépen sem ültem, és első utam rögtön Rio de Janeiróban vezetett! Odavoltam a gyönyörűségtől, és minden eddiginél lelkesebben vetettem bele magam „a fontos vagyok” szerepbe. Persze nem elbizakodottságról van szó, tehát szerényen tettem a dolgomat, épp csak a munkamorálom volt tévúton: hajnalban keltem, hogy a helyi piacokon forgathassunk, és másnap hajnalig le sem tettük a kamerát, hogy az éjszakai életet is bemutathassam a nézőknek. Közben pedig újfent lemaradtam az élményről, hisz mindig annyira, de annyira rohantunk valahová. Az igazsághoz tartozik, hogy ezek az utak nem a lazsálásról szólnak, de mi valóban nem álltunk meg egy percre sem mondjuk átitatódni egy buddhista szentély szellemével, vagy megmártózni a tengerben. Persze nem mártírkodom, hisz ezt senki sem kérte tőlem, saját döntés volt. Így utólag tragikomikus, hogy Fortuna kegyeltjeként bejárhattam a fél világot, közben pedig igazából még ekkor sem voltam képes magamat átengedni a nyaralás vagy legalább az ellazulás gondolatának. Befeszülve csak gyártottam le egymás után a műsorokat. Mikor vége lett, egyszer csak ott álltam némi szabadidővel a zsebemben, amivel kezdetben nem is igazán tudtam mit kezdeni. Néhány átszunyókált nap után rádöbbentem, mennyire túlterheltem a szervezetem, s ezzel együtt a lelkemet is az elmúlt egy évtizedben. Majd a tükörben is jobban szemügyre vettem magam, és bizony be kellett látnom: a gravitáció nekem sem kedvezett, és harmincon túl már csöppet sem engedheti meg magának az ember lánya, hogy ne mozogjon szinte napi rendszerességgel… Új dolgokat kezdtem tanulni: magamról, a testemről és lelkemről egyaránt. Például azt, hogy nem kell mindig-mindenhol jelen lenni. Természetesen nem csillogó partikra gondolok, hisz ez sohasem vonzott igazán. Hanem a nemet mondás képességére, vagyis, hogy néhány esetben egészen egyszerűen muszáj magamat egyéb kötelezettségek elé helyezni. Más szóval: a saját magam társaságában kell néha időznöm, különben nem lehetek teljes mellszélességgel mások szolgálatára. Néha egy jó könyv társaságában töltekeztem, néha egy tízfogásos vacsora elkészítésével, vagy éppen a biciklimre pattantam, és végigkerekeztem a rakparton. Megtanultam csendben maradni, ami kezdetben nehezen ment, később azonban annál többet adott. Majd egy újabb hatalmas változás állt be az életemben: a Trendmánia háziasszonyként kutya kötelességemmé vált minden új sportágat, vagy szabadidős tevékenységet kipróbálni. Mindenre nyitott műsorvezetőként 40 °C-ban bikram jógáztam, egy falmászó klubban hevedert húztam, és már „húztam" is fel a 12 méteres magas falra, vagy éppen tangó-leckéket vettem. Kinyílt a világ, amely egy teljes életmód-váltást hozott a mindennapjaimba: tucatnyi új sport, sok-sok kerékpározás, és nevetős társasági élet, minden eddiginél több idő a barátokra és még több a családra! Ma már tudom, hogy nem az a menő, ha valaki alvás nélkül képes éjjel-nappal dolgozni, mert az előbb-utóbb nagyot koppan, majd elhallgat – ahogy az a bizonyos bogár tette. Ám a legegyszerűbb érvem a fontoskodás ellen a következő felismerés: a szorgalmas munkával eltöltött évekről aligha mesélhetek majd izgalmas sztorikat a saját gyermekeimnek, sokkal inkább az utazással töltött sztorizgatás lesz mélyebb és szórakoztatóbb egyaránt. No és valószínűleg – ha van ilyen – életünk filmjében sem a csörgő vekker képe jelenik majd meg. Épp ezért határoztam: a nyári fesztiválokon ezúttal is serényen részt veszek, utána pedig irány Koppenhága, egy új szerelem helyszíne! Jaj, kezdek pironkodni… kissé túlzottan filozofálgatásba hajló lett e személyes vallomásom. Épp ezért álljon itt végezetül egy nálam sokkal bölcsebb ember, John Goddard gondolata: "A családunkban nem az éveket tartjuk számon, hanem az élményeket. A kor csak a bornál és sajtnál számít." Forrás:
