Bevallom őszintén, sosem hittem benne, nem is volt még távkapcsolatom. Valahogy úgy vagyok vele, mint az internetes társkereséssel. Látok magam körül olyat, akinek sikerült, és már 2 éve együtt vannak, el is jegyezték egymást. Kinek a pap, kinek a papné.

Ismerek egy orvost, 32 éves, aki több évig élt 300 km-re a párjától, aki szintén orvosként dolgozott, csak ő Szegeden, míg a fiú  Pesten. Általában hetente, kéthetente találkoztak, többnyire a srác autózott le a lányhoz. Ez így ment jó darabig, mikor is a fiú felfigyelt egy a kórházban dolgozó asszisztensre, kerülgették egymást egy ideig, együtt büféztek, nagyokat beszélgettek, a lány nem is sejtette, hogy netán az orvosnak van valakije, hiszen úgy viselkedett vele, mint aki udvarol, és kitűzött célja egy párkapcsolat létrehozása.

Nyár végén derült ki, hogy tulajdonképpen van egy párja, csak nagyon messze, és kissé elhidegültek egymástól abban az időben. Az asszisztens és az orvos között semmi testiség nem történt, hacsak a testbeszéd elég erős jeleit nem vesszük annak.
Aztán egy őszi napon arra jutottak, hogy meg kellene kóstolnia az orvosnak a leányzó tiramisuját egyik délután. Erre sosem került sor, mert a fiú végül úgy döntött, hogy kényelmesebb neki a már megszokott kapcsolat, még ha  300 km választja is őket el egymástól. Hogy itt tényleg szerelemről volt-e szó, a fú rájött, hogy  teljes szívéből szereti a szegedi doktornőt, vagy sokkal kényelmesebb volt annál, mint hogy egy úgymond pár méterre élő, alig ismert leányzóval kezdjen bele valamibe?

Ezt már sosem tudjuk meg, mindenesetre  szimpatikus és igen ritka dolog, hogy akkor ősszel a fiú nem ment fel egy ártatlan tiramisuzásra se a lányhoz. Ez a hűségnek olyan fokú megnyilatkozása, aminél szebbet én még nem tapasztaltam. Mindennap beszéltek telefonon, neten tartották a kapcsolatot, hétvégente találkoztak.

Én úgy érzem, nekem akkor se menne úgy egy kapcsolat kialakítása és szinten tartása, hogy bennem van a tudat, nem láthatom, nem ölelhetem meg a szerelmemet, amikor csak akarom.

Forrás: