A plasztikai sebészet története – 1. rész 2012-06-07 Kívül-belül Megosztás: Tweet Az emberben ősidők óta megvan önmaga változtatásának, jobbá, szebbé tételének igénye -nem meglepő, hogy a plasztikai sebészet a világ egyik legrégebbi gyógyító „művészete”. 4000 éves! Hogyan lehet 4000 éves a plasztikai sebészet? Természetesen annak őséről van szó, a legkezdetlegesebb átalakító, javító beavatkozásokról. Léteznek dokumentumok arckorrekciókra használt sebészi eszközökről, melyek több, mint négyezer évesek. Az ősi Indiában az orvosok bőr graftok felhasználásával végeztek embereken rekonstrukciós munkákat, már i.e. 800-ban. A plasztikai sebészet fejlődése később, az európai országokban lassan alakult. A keleti gyógyászat valahogy könnyebben kezelte a plasztikai sebészetet: több feljegyzés is maradt a bőr-graftokról, valamint a helyreállító műtétekről az idők folyamán. Összességében a plasztikai sebészet fejlődése – ahogyan a legtöbb gyógyászaté -, a következő néhány ezer évben meglehetősen lassú volt. Sok idő telt el, míg az Indiában használt technikák Nyugaton is bemutatásra kerültek. Később finomítottak rajtuk és adaptálták azokat az új alkalmazásokhoz. Történt azonban előrelépés az orvostudományban a görög-római korban – a fejlődés dokumentált az ókori szövegekben -, amelyet aztán idővel az egész civilizációra kiterjesztettek. Ebben az időszakban történt, hogy egy római orvos-író, Aulus Cornelius Celsus megírta a La Mediciana kötetet, melyben a fülek, ajkak és az orr sebészeti módszerekkel való rekonstruálásának alapjait lefektette. Majd a bizánci korszakban Oribasius írt orvosi enciklopédiát, a Medicina Zsinagógája címmel. Ez a 70 kötetes mű számos fejezetet szentelt az arc rekonstrukciós technikáinak, melyekkel javítani lehet az archibákat. A középkor és a reneszánsz Bár a gyakorlatban a rekonstrukciós „műtétek” folytatódtak a korai középkorban is, a jelentős fejlesztések alapvetően megrekedtek, köszönhetően a Római Birodalom bukásának és a kereszténység terjedésének. A tudomány nagy része átadta magát a miszticizmusnak, a vallásnak. Sőt, egy időszakban III. Ince pápa kijelentette, hogy a műtétet minden formában tiltja az egyházi törvény. A tudományos ismereteket hosszabb időre felváltották a személyes, a szellemi, spirituális dolgok. A sebészhez kerülő betegek biztonságát csak tovább veszélyeztették a higiéniai hiányosságok, a szabályok hiánya. Néhány kisebb előrelépés azonban így is történt a 10. században, például az ajakhasadék javítását illetően. A reneszánsz idején aztán jóval jelentősebb fejlesztések történtek a plasztika területén, amely biztonságosabb és hatékonyabb műtéti technikák kialakításához vezetett. Egy 15. századi iszlám szöveg, melyet bizonyos Serafeddin Sabuncuoglu írt, szájsebészeti és szem-műtétekről számolt be. Szó volt benne az ún. gynecomastiáról is, mely a mai, modern mellkisebbítő műtét elődje. A 17. században a plasztikai sebészet ismét hanyatlásnak indult, majd a 18. század végén egy másik irányba lendült. Nagy lépés ezután nem történt, csak a 20. században, amikor a világháború áldozatainak rekonstrukciós műtéteire sor kerülhetett. Számos katona számára volt ez lényeges. Tulajdonképpen a háború segítette elő, hogy a plasztikai sebészet egy magasabb szintre lépjen. A katonai orvosoknak számos súlyos arc- és fejsérülést kellett ellátniuk, melyeket a modern fegyverek okoztak, és amilyeneket aligha láthattak korábban; a szükség merész újításokat igényelt a rekonstrukciók terén. Minden nemzet a legügyesebb sebészeit kérte a katonák helyreállító műtéteire. Ekkoriban kezdték realizálni az emberek, mennyire fontos a megjelenés – és annak javítása – egy személy sikerének a szempontjából. A szükség és az elfogadás miatt a plasztikai sebészet egyre inkább kezdte elfoglalni helyét az orvostudományon belül. Ez a fejlődés hozta magával azt is, hogy az altatás, a fertőzés-megelőzés fontosságát az orvosok jobban megértsék – mindez hozzájárult az egyre bonyolultabb és összetettebb eljárásokhoz. Ezek között jegyezték fel az első valódi „kozmetikai” műtétet: az első orrplasztikát és mellnagyobbító beavatkozást. Plasztikai sebészet az Egyesült Államokban Miközben a legtöbbje ezeknek a sebészeti fejlesztéseknek Európából indult, hasonló sebészeti lépéseket Amerikában is tettek a szakemberek, beleértve az első szájpadhasadék-műtétet, melyet 1827-ben egy bizonyos Dr. John Peter Mettauer végzett el, saját tervezésű sebészeszközeivel. Az azonban nem történt meg egészen a 20. század elejéig, hogy a modern plasztikai sebészetet külön orvosi szakterületként említsék. 1970-ben Dr. Charles Miller vetette papírra az első, kifejezetten kozmetikai sebészetről szóló művét. A szöveget, bár sok tekintetben megelőzte korát, sokan kritizálták és elítélték, mint kuruzslást. Sajnos ez a hozzáállás el is terjedt az orvosi közösségekben, így a plasztikai sebészeket az emberek hajlamosak voltak „sarlatánokként” említeni, beleértve Dr. Millert is. Más, a szakterületen kiemelkedő amerikai sebészek voltak Dr. Vilray P. Blair, Dr. William Luckett és Dr. Frederick Strange Kolle. Dr. Blair hajtotta végre az első zárt állkapocs műtétet 1909-ben. Dr. Luckett 1910-ben fülrekonstrukciót hajtott végre és számolt is be arról, Dr. Kolle pedig egy évre rá publikálta „plasztikai és kozmetikai sebészet” című írását. Egy amerikai intézmény jelentősége Egy Egyesült Államok-beli intézmény mindenesetre igen jelentős és jobbító szerepet játszott a plasztikai sebészet fejlődésében, ez pedig a John Hopkins intézet volt. Dr. William Stewart Halsted hozta létre az első általános sebészeti képzési programot az USA-ban. 1904-ben jelent meg a „Sebészi képzés”, amely lefektette a modern sebészeti képzési programok alapjait. Ezzel végre, mondhatni, az Egyesült Államok egy szintre lépett e területen Európával. Majd pedig nem tartott sokáig, hogy az egész világot elkezdje túlszárnyalni. A John Hopkins intézetből indult Dr. John Staige Davis is, az első orvos, aki kifejezetten a plasztikai sebészetre specializálódott. Sok évet töltött el ezen a területen és közreműködött 1916-ban a mérföldkőnek számító, plasztikai sebészet szerepéről szóló közlemény kiadásában, melyet a Journal of the American Medical Association közölt. Ez a közlemény ismét csak kiemelte a specializáció fontosságát ezen a területen. vid4u.init(480,360,’Yxu0FQQ9yi’,null,3); Forrás:
