Pásztor Erzsi megküzdött az egyik legsúlyosabb betegséggel

Már a kaputelefonba két szót beleszólva is kedvességet sugároz, majd elegánsan, teli energiával nyit ajtót hatodik emeleti panellakásában Pásztor Erzsi.

A 83. évében járó színésznő profi nyilatkozó, aki fesztelenül, sokat kacagva ontja a történeteket. Pedig nem vidám dolgokról mesél. Közben sem önkritikáját, sem másokkal szembeni kritikáját nem rejti véka alá, mert azt tartja: az ő korában már nem kell óvatoskodnia a véleményével. Azért azt érezni, hogy miről beszél szívesen, s hanglejtésével azt is jelzi, mit árul el csak négyszemközt, mit nem szeretne nyomtatásban látni, nehogy megbántson vele valakit. Korábban sehol sem beszélt daganatos betegségéről nyíltan, most a Rákgyógyítás Magazint és a Rákgyógyítás.hu civil betegtájékoztató portált választotta, hogy elmondja történetét, miként vészelte át a végbélrák megpróbáltatásait. Ha valaki egy bő fél évvel ezelőtt látta volna a kórházi ágyon, nem nagy tétben fogadott volna arra, hogy felépül. Példája azonban sokaknak erőt adhat, akik most küzdenek a betegséggel, mert megmutatja: még nyolcvanon felül is talpra állhat az ember és maga mögött hagyhatja a rákot – bízunk benne, hogy végleg.

– Sosem beszélt még nyilvánosság előtt a rákbetegségéről.

– Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzanak. Ha felmegyek a színpadra, engem lássanak, ne azt találgassák, éppen hogy vagyok. Akinek kellett, az tudott róla, a családom és a beavatott kollégáim diszkréciójában bízhattam. Amikor pedig a sajtótól egyre többen rákérdeztek, hogy miért tűntem el tavaly hónapokra, elütöttem azzal, hogy az ízületeimet kúrálom, pihenek. Később is csak annyit mondtam, hogy túl vagyok egy nagy betegségen, téma lezárva, beszéljünk másról.

– Most miért meséli el mégis?

– Mert mostanra végigcsináltam. Az egyik főorvos is biztatott már az elején, hogy beszéljek a betegségről, mert az sokat jelenthet másoknak is, felszabadítólag hathat, mert segíthet ledönteni a tabukat és a szégyenérzetet. Kicsit meg is sértődött, amikor nemet mondtam. Azt válaszoltam neki: én nem ezzel akarok bekerülni a tévébe, meg a bulvárba. Előbb érjünk a végére. Ezzel a mostani interjúval egyébként bajban vagyok, mert nem tudok tanácsot adni, hogy mások hasonló helyzetben mit csináljanak. Nyilván nekem szerencsém is volt, meg jó orvosok kezébe is kerültem, mindig azt csináltam, amit mondtak. Legalábbis majdnem mindig. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy nagyon jó természetem van, ami segített máskor is, most is átlendülni a problémákon. Például a komor esős, téli napokon a korom ellenére is napsárga vagy piros pullóvert veszek fel, a sálam is csak úgy virít: mert odakint kosz van, rossz kedély, ezzel dobom fel magam és talán másokat is. Ugyanezt csináltam a betegség alatt és ez nekem segített. Azonban aki nem ilyen fajta, mint én, attól nem kérheti számon, hogy miért látja borúsan a világot, miért depressziós? Ez nem elhatározás, hanem adottság kérdése. Senki sem jókedvében mélabús.

– Mikor derült ki, hogy baj van?

– Vérzést tapasztaltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kell csinálni. Ápolónő keresztlányomtól kértem segítséget, aki azonnal orvoshoz vitt. Ott rögtön mondták, hogy szövettani mintavételre van szükség. A doktornő azonban már akkor, ránézésre megállapította, hogy ez bizony biztosan rosszindulatú lesz. De mást is mondott ám! Méghozzá azt, hogy éppen a találkozásunkat megelőző héten látott engem színpadon és nagyon tetszett neki az előadás. Bennem ez olyan jó érzést keltet! Ezt azután nem is tudta a várható rossz hír előrejelzésével sem teljesen felülírni.

– A kezelések elején még színpadon állt.

– Végig játszottam a kezelések alatt. 2018 tavaszán kezdődött öt kemoterápiával, azt egy hónapig majdnem minden nap sugárterápia követte, utána még öt kemoterápia. Ez idő tájt egyetlen előadás sem maradt el miattam! Később sajnos már igen. Amikor vége lett a kezeléseknek, valószínűleg elérte a szervezetem a terhelhetőségének a határát. Borzasztó rosszul lettem, nem részletezem. Annyira legyengültem, hogy ki sem tudtam jönni a lakásból. Azt gondoltam, a nehezén már túl vagyok, majdcsak megerősödök. De még csak ezután jött a java! A kezelések ugyanis csak előkészítették a műtétet. Az operáció előtti konzultáción a sebész szavai letaglóztak. Akkor közölte: elkerülhetetlen a végbél kiültetése a hasfalra. Azzal biztatott, hogy ez csak átmeneti lesz, de akkor is összeomlottam. Végül azt mondtam neki: a kezébe adom az életem, cselekedjen tapasztalata és belátása szerint. Megtörtént a műtét.

– Hogy szokta meg az új helyzetet?

– Sehogy. Összeomlott a szervezetem, a világon semmi sem maradt meg bennem, állandóan ürítenem kellett a sztómazsákot. A nyáron a negyven fokos melegben itt voltam a hatodik emeleten, egyik éjjel amikor kimentem wc-re, összeestem és alig tudtam kikászálódni onnan. Az öcsém elvitt magához Balatonfüredre a nyaralójába, ott töltöttem a nyarat. Kínlódtam. Aki imádok főzni és nagyokat enni, rá se tudtam nézni az ételre. 15 kilót fogytam, minden nap infúziót kaptam. És közben utáltam az egész helyzetet, hogy mivé lettem. Utáltam magam!

– Most hangosan kacagva mesél erről.

– Mert nem vagyok normális. Őrült természetem van: örökké jó a kedvem, nem lehet tudni, hogy mitől, hiszen sokszor semmi okom sincs rá. Ha valami rossz történik, ha megharagszom, ha felbosszantanak, azt rögtön kibeszélem, ki- sírom, kiordítom magamból, fűnek-fának elmondom, kipletykálom, de ezzel meg is szabadulok tőle. Vesztem én is össze emberekkel csúnyán életemben, azonban nem tudok haragot tartani. A haragot olyan fölösleges teherként élem meg, amit én nem akarok és nem is bírok hurcolni. De ez nem tudatosság vagy bölcsesség kérdése, ilyen vagyok és kész. Az anyukám volt őrületesen optimista, ennek szellemében nevelt bennünket is. Gyerekkoromban gyakran rám szólt: „Erzsike, mosolyogjál rá arra, akinek köszönsz! Nem rámorgunk az emberekre!” Fodrász volt, imádtak az emberek körülötte lenni az üzletben, a személyisége beragyogta a helyet. Később a saját lányomat én is hasonlóan korholtam, amikor egy zord „tessék”-kel vette fel a telefont. „Nem szólunk így bele a kagylóba, mert elrontjuk a másik napját! Hát kinek van kedve egy ilyen sprőd beköszönés után még beszélni veled?” Egyébként néhanapján magam is rácsodálkozom a jókedvemre és azt mondom magamnak: „Erzsike, mire mulatsz te úgy, mintha éppen arany karikák potyognának az égből!? Te olyan öreg vagy már, veled már semmi jó nem történhet!” Aztán mégis mindig történik valami jó.

A teljes interjúért kattintson a Rakgyogyitas.hu-ra!

Forrás: https://napidoktor.hu/index