Fiatalkori stroke - Fejleszteni a végtelenbe és tovább!

A szélütéssel kapcsolatban a mai napig általános tévhit, hogy csak az idős embereket érintheti. Pásztor Zsolt 9 nappal a 19 éves születésnapja előtt élte át a rohamot, és csupán kitartásának, környezete támogatásának és a folyamatos rehabilitációnak köszönheti, hogy a féloldali bénultsága utána ma már autót vezet, dolgozik, a sportolói múltjához pedig nemcsak, hogy visszatért, de a 2028-as Olimpiát is kitűzte céljai közé. A fiú története példaértékű lehet nem csak sorstársai számára, hanem azoknak az embereknek is, akik nem mindig tudják értékelni azt, amijük van.

Pásztor Zsolt saját bevallása szerint egy nemtörődöm stílusú fiú volt, ahogy fogalmazott: „ha elestem, nem foglalkoztam vele, úgy voltam vele, majd begyógyul magától.” A stroke után sosem gondolt arra, hogy miért pont vele történt meg, pedig éppen sportkarrierje csúcsán volt. Ehelyett inkább próbálta előnyére fordítani és kihozni helyzetéből a maximumot. Jelenleg 26 éves, informatikusként dolgozik, mellette pedig oktatja is. Stroke-ja után azonban nem csak szoftverfejlesztői képesítését szerezte meg: elvégzett egy stroke rehabilitációra specializálódott gyógytornász képzést is, valamint szerzett két taekwondo mesteredzői vizsgát, ahol saját tanárait is meglepte teljesítményével. Bár 7 évvel stroke-ja után Zsola (Zsolt becézve) elképesztő eredményeket ért el egészséges kortársaihoz képest is, eddig a pillanatig hosszú és rögös út vezetett.

A fiúnál egy ritka genetikai betegség miatt alakult ki a stroke ilyen fiatal korában. A család női felmenői súlyos migrénnel küzdenek, így mikor a fiú 6-7 éves korában elkezdtek megjelenni a súlyos fejfájások (annyira súlyos, hogy mentő vitte el az iskolából) az orvosok nála is migrénre gyanakodtak. A család ráadásul ebben az időszakban vidékről a fővárosba költözött, a váltás után pedig a fiú tünetei is enyhülni kezdtek. Mint utólag kiderült, ezek a fejfájások már a szélütés előjelei voltak. A Moyamoya szindrómával érintettek estében – amit Zsoltnál is diagnosztizáltak -, az agyban lévő érhálózat nem fejlődik ki megfelelően, ami bár a betegek 70%-ánál semmi problémát nem okoz életük során, bizonyos esetekben akár végzetes is lehet. A diagnosztizálás azonban nagyon nehéz, mert még ha a konkrét jeleket is keresik az orvosok, akkor sem biztos, hogy egyértelmű diagnózist tudnak felállítani.

Zsolt 5 nap híján 1 hónapot töltött az intenzív osztályon, gépekre kötve. Ezután az Országos Rehabilitációs Intézetbe került, ahol egy éves kezelést követően végre lábra tudott állni. A hazatérés után továbbra is kitartóan tornázott, felépülését pedig több, különleges segédeszköz is segítette: járásának fejlesztésében egy úgynevezett TheraSuit ruha segített, melyet űrhajósoknak fejlesztettek ki, hogy a hosszú, súlytalanságban töltött idő után segítsenek megerősíteni izmaikat. A kezét érintő spasztikus bénulás leküzdésében pedig egy robotkesztyű segített neki, aminek köszönhetően egy idő után már magától is képes volt megfogni dolgokat.

Az agyvérzésben érintettek nincsenek könnyű helyzetben, és sajnos nem csak a maradványtünetek és a hosszú gyógyulási folyamat miatti kiszolgáltatottság miatt. A társadalom fejében ugyanis él egy sztereotípia, miszerint a stroke túlélők ágyban fekvő, idős, magatehetetlen emberek. Emiatt sajnos nem veszik észre környezetükben a megváltozott képességű érintetteket, ezáltal pedig nem segítik, sokkal inkább megnehezítik a mindennapjaikat. Zsolával többször is előfordult, hogy hiába volt nála járást segítő bot, kinevették mikor elesett, részegnek gondolták, vagy éppen fellökték a villamoson. Ezért is fontos nem csak az érintettek, de környezetük és a társadalom egészének edukálása a témával kapcsolatban, hiszen az előítéletek ledöntésével könnyebbé válhatnak a betegek mindennapjai is.

Fotó: 123rt.com

A stroke-on átesettek hozzátartozói nagyon összetartó közösséget alkotnak és igyekeznek mindenben segíteni egymást. Egy ilyen nehéz helyzetben az alapítványi tagok nyújtják az első segítő kezet, cserébe pedig mindenki úgy tesz hozzá a közösséghez, ahogy tud. Zsola (Zsolt becézve) informatikai tudásával szokta segíteni az Alapítvány munkáját, így vált a Strokeinfó Alapítvány önkéntesévé. A család nem csak az Alapítvány tagjaival, de az útjukat végig kísérő orvosokkal és ápolókkal is szoros barátságot kötött: Zsolt a mai napig meg szokta látogatni az intenzív osztályon dolgozó egészségügyi szakembereket, ha éppen az Amerikai úti Klinika közelében van dolga.

Zsolának sajnos azzal a tudattal kell leélnie hátralévő életét, hogy fejlődési rendellenessége miatt bármelyik pillanatban kaphat egy újabb stroke-ot, ami biztosan végzetes lenne a számára. Korábban terveztek egy nagyszabású műtétet, mellyel nem csak a tüneteket, hanem magát a kiváltó okot tudták volna megszüntetni. Ez a műtét azonban annyira rizikós lett volna, hogy az utolsó pillanatban visszaléptek tőle az orvosok. A fiú éppen ezért döntött úgy, hogy minden egyes pillanatot szeretne kiélvezni az életben és minél több álmát szeretné megvalósítani. Sorstársainak is ennyit üzen: „Ne foglalkozzatok semmivel, előre kell menni és csak előre. Ami ma még elérhetetlennek tűnik, az egyszer úgyis elérhető lesz”.

Zsola (Zsolt becézve) története tökéletesen példázza, hogy a stroke túlélők felépülésének legfontosabb tényezője a megfelelő és folyamatos rehabilitáció. A Strokeinfó Alapítvány éppen ezért készített egy

tornavideót szakértő gyógytornász közreműködésével, melynek segítségével otthon is tehetnek gyógyulásukért az érintettek.