A ráncokban gyémántpor ül

Gyerekkorunkban tündérporként hulltak ránk nagyszüleink meséi, óvatosságra intő figyelmeztetései. Felnőttként tudat alatt ezek mutatják az utat.

Az idős férfiak és asszonyok mindig kedves szereplői a népmeséknek, akik segítenek, ha válaszokat keresünk, vagy eltévedünk a sötét rengetegben. Nagyszüleink életbölcsességei hasonlóképp irányíthatják tudtunkon kívül a lépteinket.

Csakis nagyszüleink nem ismerése ment fel az alól, hogy akaratlanul is lemásoljuk a viselkedésüket, a világhoz való hozzáállásukat. Rokonainkat nem válogathatjuk meg, de a nagyszülők tapasztalata talán elég jó táptalaja egy jó kapcsolatnak. A cinikusabbak is biztosak lehetnek ebben: egy rosszindulatúnak tűnő nagyszülő is gyermekében éli inkább ki magát és öregkorára, unokái felé már gyakorta jó szívvel fordul.Az öregek eleget tűrtek már ahhoz, hogy túllépjenek felesleges sallangokon, és ha magunkért valamiért nem is lennének képesek szeretni, a vérük vagyunk, így képtelenek közönnyel fordulni felénk.

Gyakran testünk követi nagyszüleink jellemzőit. A gének játéka, mikor a nagymamát, nagypapát gyermekként ábrázoló fekete-fehér képekről ugyan az a játékos tekintet, beállás, kéztartás, mosoly néz vissza ránk, ami a mi kölyökkorunkról készült.

Másrészt ott a mentalitás, amire bizony könnyen rámondják: ez bizony a nagyapu vére; ő a nagyanyu unokája. Apró dolgok, de azt mutatják: nagyszüleink mindig befolyásolnak minket.

Pedig nem is biztos, hogy ismerjük őket. Csak azokban az elszólásokban léteznek számunkra, amik kicsúsznak édesapánk, édesanyánk száján. De a gyermeki fantázia borzasztóan aktív, még ebben kész-képekkel dolgozó, tévé és videojáték központú világban is elé pár ismételgetett mondat, hogy benyomásokat szerezzen a kisember nagyszüleiről. Néha morgós öregemberként, máskor jóságos nagyanyóként emlékeznek soha nem látott felmenőikre.Majd ott a kamaszkor, amikor átértékelik a világot, és bizony a nagyszülők viselkedése is új megvilágításba kerülhet. Kezd kialakulni a végső jellem, de ehhez információkra van szükségük. Ha eddig nem is kellett megbirkózni a kérdéssel, most előkerülhet: milyenek voltak a nagyiék?

Ősök nélkül nincs élet. Kellettek ők is ahhoz, hogy mi megszülessünk. Ettől kezdve pedig igazán nem róhatjuk fel nekik, ha egy-egy személyiségjegyünkben rájuk ismerünk. Talán nem is sajnáljuk, és ez lenne a legjobb. Ki tudja, hogy mi válhat még értékké, a legtöbb emberi tulajdonság kétélű. A felnőttkor küszöbén állva, majd belépve a nagybetűs Életbe szükségünk lehet útmutatásra, támaszokra. Ilyenek lehetnek nagyszüleink szállóigéi. Kapaszkodjunk beléjük, segíthetnek.

Forrás: