Vissza a gyökerekhez – avagy Így fejlődnek „ezek a mai gyerekek”

Herbert Renz-Polster – Gerald Hüther Vissza a gyökerekhez című könyve gondolatébresztő, esetenként csipkelődő és sok-sok aha-élménnyel szolgál. Megtudjuk, miként voltak a gyerekek saját fejlődésük alakítói a múltban, miként maradnak azok a jelenben is, és milyen szerepet játszik mindebben a természet, vagy akár a modern kütyük.

A hagyományos társadalmakat tanulmányozó kutatók alapvető különbségeket találtak aközött, ahogy a gyerekek egykor felcseperedtek, és ahogy manapság felnőnek. Alig pár száz évvel ezelőtt a legtöbb idejüket más gyerekek körében töltötték, méghozzá vegyes életkorú csoportokban, közösen játszva és a játék által tanulva, a természetben. Ehhez képest manapság tantermekben ülnek, azonos korúak között, felnőtt(ek) társaságában; vagy esetleg egy kütyü képernyőjét figyelik és nyomkodják. Vajon ez az óriási változás milyen következményekkel jár a fejlődésükre nézve?

A Vissza a gyökerekhez kötet szerzőinek eszük ágában sincs kivonulni a modern korból és visszatérni egy olyan berendezkedéshez, amely már beleveszett a múltba. Ám kellő hozzáértéssel és humorral bemutatják, hogy a természet közelsége és a vegyes korú gyerekcsoportokban folytatott önszervező játék milyen jótéteményekkel járult hozzá az életkompetenciák kialakításához, már akkor is, amikor a kompetencia kifejezés még nem létezett.

A természet ideális terep például ahhoz, hogy a gyermek megszerezze a legelemibb fizikai tapasztalatokat arról, milyen hatást gyakorolni és formálni a világot, például azon keresztül, hogy gátat épít a patakra, „várat” emel sárból, vagy akár besegít a szüleinek a konyhakert gondozásában. Ideális terep ahhoz is, hogy türelmet tanuljon, például azáltal, hogy napokon keresztül figyeli, amint egy bimbó szép lassan virággá bomlik ki, vagy alig várja (és ki kell várnia), hogy mikor szállnak a madarak a madáretetőre a ház udvarán. A természettel kapcsolatba kerülve rengeteg lehetőség kínálkozik számára arra, hogy megtanuljon együttérezni más élőlényekkel – ehhez nem kell más, csak néhány beszédes szemű háziállat.

Ha pedig mindezekre a tapasztalatokra több, különböző életkorú gyerekkel közösen tehet szert, annál jobb már nem is történhet vele. Mert a többi gyerekkel való kommunikáció nemcsak löketet ad a nyelvelsajátításnak, de a szempontváltás képessége is fejlődik, vagyis hogy bele tudja magát élni a másik ember helyébe. A fiatalabb gyerekek támogatást kaphatnak a nagyobbaktól, a nagyobbak pedig megtanulnak felelősséget vállalni a kisebbekért. Ha akadály tornyosul a terveik végrehajtása elé, vagy valami ismeretlen dologgal találkoznak, akkor együtt próbálják megoldani a problémát és megérteni a helyzetet: közösen ötletelnek, új utakat keresnek, felfedeznek, ami az együttműködési és az innovációs készséget egyaránt fejleszti. És még hosszan sorolhatnánk.

A szerzők bátran felteszik a kérdést, hogy ha évszázadokig megfelelő fejlődési teret nyújtott a természet és a többi gyerek társasága, akkor manapság miért töltik a gyerekek szinte minden idejüket intézményekben ülve? És nem riadnak vissza attól, hogy levonjanak néhány radikális következtetést.

Herbert Renz-Polster és Gerald Hüther nemcsak gondolkodásukban újító szelleműek, de természetesen a korral is haladnak: annak is utánajárnak, hogy a modern technika és kütyük hogyan lehetnének igazán építő hatással a gyerekek fejlődésére – oly módon, hogy a természet és a gyerekközösségek evolúciós bizonyítékokkal rendelkezően hatékony közege és részt kapjon benne. A könyv alcímét akár ki is egészíthetnénk: Így fejlődnek „ezek a mai gyerekek” – de így fejlődhetnének csak igazán!

Részletek a könyvből

„A gyereket mágikusan vonzzák azok a kihívások, amelyeknek éppenhogy meg tud felelni. A kidőlt fáról az avarba ugrál. Puff, sikerült, de természetesen »bébikönnyű« volt… A következő ugrás már kicsit magasabbról történik. Vagy vegyük a folyópartot – ott már ügyesen le lehet ereszkedni négykézláb, de aki nagyon merész, ugorhat is. Egy természetes játszótéren, ahol finomak az átmenetek, a gyerekek mindig meg tudják választani, hogy mekkora hátrányból akarnak indulni. Így erősítik meg saját magukat (és egészen könnyen lemondanak a szokásos dicséretekről, amelyeket oly gyakran kénytelenek elviselni).

Mindemellett nemcsak külső kihívások elé állítják magukat a gyerekek a szabadban, hanem a teljes lényükkel részt vesznek mindenben. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a gyerekek kreatívabban játszanak a strukturálatlan, természetes környezetben, mint odabent. Kint különféle játékokat találnak ki, amelyek motívumait másnap is szívesen tovább szövik – ami messze van attól, hogy egyszerűen csak kitombolják magukat odakinn! A természet ingerei úgymond csiklandozzák bennük a kreativitás ösztönét, amely minden gyerekben benne rejlik. Nem lehet tehát véletlen, hogy az ún. »kreatív gondolkodók« gyakran a természet szoros közelségében töltötték gyerekkoruk középső részét – erre jutott Edith Cobb kutatónő 300 önéletrajz elemzése után.”

Forrás: https://napidoktor.hu/index