Lehetünk tökéletes anyák?

A válasz természetesen: nem. De nem is kell. A gyermekpszichológusok szerint éppen elég, ha „elég jó anyák” vagyunk. Aki a tökéletességre törekszik, az mindig elégedetlen lesz magával, és ez a gyermekére is hatni fog.

Nem kell megjátszanunk magunkat

Az elég jó anya figyel a gyermekére, de közben saját magára is. Képes felismerni az érzéseit, de közben a gyermeke lelki állapotára is rá tud hangolódni. És a kettőt nem keveri össze.

A legtöbb problémát az anyáknak a saját rossz érzéseik szokták okozni. Azt gondolják sokan, hogy egy tökéletes anya nem haragudhat a gyermekére, mindig szeretnie kell őt. Ez egy téves gondolat. Hamisság, megjátszás, esetleg áldozatszerep nőhet ki egy ilyen ideálképből.

Ha a szülő haragszik

Az élet velejárója, hogy időnként dühbe gurulunk. A harag azok közé a legalapvetőbb érzések közé tartozik, amelyeket mindannyian gyakran átélünk. Olyan, mint a záporeső – állandóan visszatér. Tudomásul kell venni, hogy a szülők haragjának megvan a maga helye a gyermeknevelésben.

Ha megpróbáljuk érzelmeinket elfojtani, eltitkolni, nagy valószínűséggel nem fog sikerülni. Gyermekünk elég pontosan megérzi, hogy milyen lelki állapotban vagyunk. Nemcsak megérzi, de hat is rá: bizonytalanságot, félelmet fog átélni, és koránál fogva nem tud még mit kezdeni ezekkel az érzésekkel.

Éppen ezért fontos, hogy nézzünk szembe érzelmeinkkel, bármilyen nemkívánatosnak, negatívnak is találjuk őket.

A tudatosítás egy fontos lépés, hiszen ha nem nyomjuk el magunkban, kisebb a veszélye annak, hogy mint kuktából a gőz, egyszer csak mérgünk kirobban, és úgy viselkedünk, amin magunk is meglepődünk, hát még a gyerekünk.

Ha szeretünk valakit, az még nem jelenti azt, hogy időnként nem lehetünk mérgesek rá. A legnyugodtabb, legtürelmesebb embernél is eljön az a pont, amikor a türelme elfogy. Jó, ha a gyermekünk tudja és megtanulja, hogy hol vannak a határaink.

Nagyon fontos, hogy már egész kicsi kortól kezdve, határozottan hozzuk a gyermekünk tudtára, hogy mi az a viselkedés, amit nem nézünk szívesen, amiért megharagszunk. A megfontolt, halk beszéd, egy határozott, de nem agresszív mozdulat ugyan azt az üzenetet hordozhatja, mint a kiabálás – „nem örülök neki, haragszom érte."

Fontos, hogy a ránk törő érzelmeket ne fojtsuk el, hanem nevezzük néven. „Mérges vagyok!” „Nagyon megharagudtam most ezért-vagy azért”. A dühnek ilyesfajta kifejezése lehetővé teszi a szülők számára, hogy kieresszék a mérgüket anélkül, hogy kárt okoznának vele.

Ezáltal a gyerek azt is megtanulhatja, hogy a saját haragja sem valamiféle elfogadhatatlan érzés, hanem kifejezhető és elmulasztható anélkül, hogy bárkiben kárt okozna. Ehhez persze az kell, hogy a szülő elfogadja a saját érzéseit, képes legyen azok kommunikálására és rendelkezzen olyan biztonságos, jól bevált módszerekkel, amelyekkel megszünteti, csillapítja a haragját.

1. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy gyerekeink újra és újra méregbe hoznak minket

2. Ha ez megtörténik, semmi okunk arra, hogy emiatt szégyent, vagy bűntudatot érezzünk, vagy rossz anyának gondoljuk magunkat. Fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk

3. Bár jogunkban áll, hogy kifejezzük, kimondjuk haragunkat, semmi olyat ne tegyünk, amivel bántanánk, sértenénk a gyereket, akár testileg, akár lelkileg

Forrás: