Mi az a munkahelyi kiégés? 2013-02-04 Kívül-belül Megosztás: Tweet A kiégés, azaz burnout-szindróma Magyarországon nem számít betegségnek, ám Németországban például igen. A szindróma lényegével, amely hazánkban is egyre több embert érint, dr. Kohári György pszichoterapeuta segítségével ismerkedtünk meg A kiégés érzelmi és testi tünetekkel járó, beszűkült állapot, amelyet kimerültség, reménytelenség és inkompetencia-érzés jellemez. A burnout kifejezést a pszichoanalitikus Herbert Freudenberger használta először 1974-ben. A munkahelyünkkel, az állásunkkal kapcsolatos érzéseink többnyire ugyanazokon a fázisokon mennek keresztül. A munkaszeretet időszaka A lelkesedés fázisában tele vagyunk szép reményekkel, izgalommal. Nem sajnáljuk az időt és a fáradtságot, igyekszünk a legjobban teljesíteni. Szinte azonosulunk a munkahelyi szerepünkkel, elsődleges munkaeszköznek a személyiségünket tekintjük, a magánélet háttérbe szorul. Élénk kapcsolatot tartunk a kollégákkal. Úgy érezzük, mindenre képesek vagyunk, mindent bírunk. Hajlamosak vagyunk túlvállalni magunkat. A realitás fázisában valóságosabban látjuk, mi az, amire képesek vagyunk, és mi az, amit inkább a kollégáinknak kell megoldaniuk. Személyes igényeinket már nem szorítjuk annyira háttérbe. Egészséges távolság alakul ki a kollégákkal. Szerethetjük a munkánkat, de a túlzott lelkesedés helyett inkább a stabil elköteleződés a jellemző. Munkavégzésünket együttműködés, érdeklődés és türelem jellemzi. Ha ügyesek vagyunk, és ha a főnökeink is fontosnak tartják a jó munkahelyi légkört, akkor hosszú ideig is képesek vagyunk ebben a fázisban maradni! A stagnálás fázisában még higgadtabban viseltetünk a munkahelyünk iránt. Csökken a kollégákkal való kommunikáció mértéke. A munkahelyi légkört egyre negatívabbnak érezzük. Ez már a kiégés A frusztráció fázisában úgy érezzük, a dolgok kicsúsznak az irányításunk alól, nem vagyunk képesek rendesen ellátni a feladatunkat. Csökken a teljesítőképességünk, gyakrabban hibázunk, emiatt saját magunkat is leértékeljük. Feszültebbek vagyunk, kommunikációnk a szakzsargon használatára korlátozódik, és úgy viselkedünk, mintha elveszítettük volna a humorérzékünket. Az ügyfelekhez való hozzáállásunkat a sztereotípiák jellemzik, a kollégákkal való együttműködés beszűkül. Az apátia fázisában a negatív érzelmek, az ügyfelekhez és a kollégákhoz való ellenséges viszonyulás és mások részéről is az ellenségesség feltételezése jellemző. Szétszórtak, pontatlanok vagyunk. Igyekszünk kerülni az új kihívásokat és csökkenteni a lehetséges kockázatokat. A munka unalmas rutinná válik, kifogyunk az ötletekből, rugalmatlanok vagyunk, sematikusan gondolkodunk. Állandóan rossz a kedvünk, önértékelési zavaraink nyilvánvalóvá válnak. Ezek az érzések végül depresszióba is átmehetnek: ekkor már az élet más aspektusaival kapcsolatban is elveszítjük az érdeklődésünket. Súlyos esetben a probléma akár alkohol- vagy drogfüggőségbe is torkollhat. Mit tehetünk mi magunk? Jó tudni, hogy bizonyos munkakörökben fokozottabban ki vagyunk téve a kiégés veszélyének: tipikusan ilyenek a segítő állások, azaz az orvosi, a pszichológusi vagy a tanári munka. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kommunikációval foglalkozó szakemberek is veszélyeztetettek. A nőket is jobban érinti a kiégés; talán azért, mert ők hajlamosabbak magukban keresni a hibát, továbbá a maximalizmus is jellemzőbb rájuk. Ha nem, vagy nem eléggé szeretjük a munkánkat, érdemes átgondolni: mi az, amit szívesebben csinálnánk? Az is nagyon fontos, hogy mivel töltjük kevés, értékes szabadidőnket. Ha nagyon fásultnak érezzük magunkat, vegyünk ki hosszabb szabadságot, amely alatt érdekes, izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk, hogy teljesen kikapcsolódhassunk. Érdemes fejleszteni az önismeretünket, az önreflexiós képességünket. Erre jó módszer az, ha kipróbáljuk magunkat új helyzetekben! Például menjünk el önkéntes segítőnek! Járjunk önismereti csoportba! Igyekezzünk pozitívan gondolkozni! Próbáljunk meg más szemszögből tekinteni a helyzetünkre! Egy apró trükk: a nap végén mondjunk magunkban köszönetet valamiért, ami aznap jó érzéssel töltött el bennünket: például azért, hogy normális volt a főnök, hogy befejeződött egy projektünk, hogy a házastársunk kitartott mellettünk egy nehéz helyzetben. Mit tehet a munkáltató? A burnout kialakulásában a munkáltatónak még nagyobb szerepe van, mint a dolgozónak. Elengedhetetlen a jó kommunikáció kialakítása. Az a jó, ha a főnökség a dolgozókat is bevonja a stratégiai döntések meghozatalába. Érdemes esetmegbeszéléseket tartani egy-egy projekt lezárulása után. Nagyon fontos az értékelés is! Még ha időnként negatív észrevételt kell is tenni, nagyon hasznos, ha a dolgozó rendszeres visszajelzést kap a teljesítményéről! Ami pedig a dicséretet illeti: sok főnök úgy gondolja, hogy csak a negatív kritikával ösztönözheti a dolgozót. Ez azonban nem így van: mindenkinek szüksége van a dicséretre, ami nagyon inspiráló! A vezetők kísérjék figyelemmel dolgozóik testi-lelki állapotát, ne engedjék, hogy túlvállalják magukat, és segítsenek nekik új, elérhető célokat kijelölni! Érdemes időnként felmérni a dolgozók állapotát ilyen szempontból. Jó tudni, hogy léteznek burnout-megelőző tréningek is. Ha komoly a baj Ha már a napi feladatainkat sem tudjuk ellátni, ideje szakemberhez fordulnunk. Keressünk fel egy pszichológust, pszichiátert vagy pszichoterapeutát! Ha mi magunk nem ismerjük is fel a helyzet súlyosságát, a párunk vagy a kollégáink remélhetőleg felfigyelnek a tünetekre, és a támogatásukról biztosítva megfelelő helyre irányítanak majd. Forrás:
