A láthatatlan én

Mozdulatlanul rátelepszik vállunkra, magányosan bóbiskol. Társa, vagy inkább bábja a test. A lét anyagtalan meghatározója. Az ember képletének része, hiszen test és lélek együttese adja magát az embert.

Megteremtették a testet, majd lelket leheltek belé. A kezdetekben a lélek csupán irányíthatatlanul csellenget bábjában, majd a gondolatok megjelenésével újjászületett. Szinte elvált a testtől. Már nem benne élősködött, hanem burokként vette körül. Az ember megfoghatatlan kiegészítőjévé vált. Egy olyan hétköznapi ruhanemű lett, mely minden alkalomhoz viselhető.

Valójában a hittel azonosítható. A hitre nem mint a vallással kapcsolatos fogalomra gondolok, sokkal inkább a meggyőződéssel, a bizalommal, a kisugárzással írható körül. A lélek fogalmát sokan sokféleképpen definiálják. A Biblia szerint  bár a lélek a testtel kapcsolatban van, teljesen különálló, láthatatlan lény. Ennek a teremtménynek saját tudata van, mondhatni, saját alakja. Képes érezni és kifejezni érzéseit.

”Mózes 9:5: Ezenkívül számon kérem a ti lelketek vérét” – mondja a Szentírás, ezzel is példázva, hogy bár létezése nem anyagi, fájdalmat és boldogságot egyaránt mutathat, ahogy vérezni is képes.

A világi meghatározások már kevesebb élő tulajdonsággal ruházzák fel a lelket. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a lélek – az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független (anyagtalan) létezőként képzelt hordozója. Avagy – az emlékezés, képzelet, értelem stb. folyamatainak összefüggő egésze, az ember belső valósága.

A lélek mindenesetre fejlődésre képes, az emberi élet előrehaladtával, a tapasztalatok sokasodásával. A sebek és a győzelmek edzik. A lét végének elérkeztével a lélek megáll a növekedésben. Beletörődik sorsába, majd elsiratja hű társát, és útra kel. Nem távozik a Földről, a tudat síkjában mozog tovább. Éppen emiatt a holt lelkek szellemként jelennek meg az élők előtt. Nem is biztos, hogy a szellemmel találkozó valóban látja a lelket, csupán érzi. A képzelgő elméje viszont testet rajzol neki.

Nyelvészeti szempontból vizsgálva a kérdést, a lélek és a szellem kifejezés már a finnugor korban kialakult. Feltehetően a lélegzet és lehelet szavakból formálódott. Amíg élünk, nemcsak remélünk, de ritmusosan mozgó mellkasunk jelzi, hogy levegőt veszünk, tehát testünk még működik. Az utolsó lélegzetvétellel a lelkünket is kileheljük, elengedjük.

Különböző korok más és más jelentést csatoltak a lélek szóhoz, bár legfőképpen a filozófiai naturalizmus tartja távol magát lelkünk tulajdonságokkal való felruházásától. Elmélete szerint, nincsenek más világok, így azzal kell megelégednünk, és abban kell élnünk, amiben jelenleg létezünk. Nincs szellem és lélek, hanem csak test és az azt irányító agy, hiszen minden mentális tartalom agyunk szüleménye, így ha gondolkodásunk központja megsérül, azzal együtt személyiségünk is károsul, megváltozhat. Ha agyunk és testünk működése leáll, nincs többé, ami képzelegjen a létezésről. A halál végleges, melynek beálltával a test és maga az ember is megsemmisül.

A lelkünk tehát mi vagyunk, így oda kell figyelnünk magunkra. Ezalatt nem a testápolást értem, hanem önmagunk megismerését. Hiszen aki tisztában van saját értékeivel, erősségeivel és gyengeségeivel, a világban is könnyebben boldogul. Fejlesztenünk kell elménket, hogy lelkünk is gyarapodjon.

Forrás: