Arcolvasás

Az arcismeret már akkor ősrégi volt, amikor az ember először kezdett keresni útmutatásokat a csillagok állásában és a tenyér vonalaiban.

A jellem és a sors elemzése az ember arcvonásai alapján olyan ősi, hogy létrejöttének sem idejét, sem helyét nem tudjuk meghatározni – valószínűleg egyidős magával az emberrel.

Egy kis történelmi visszapillantás: elmondható, hogy Nyugaton az arcvonások értelmezésének első rendszerezett leírásáról Empedoklész filozófiai értekezéseiben olvashatunk, aki Szicilia Akragasz nevű görög kolóniáján élt Kr. e. az ötödik században. /Arisztotelész őt tartotta a retorika atyjának, Galenosz pedig az itáliai orvoslás atyjának nevezte./ Az általa képviselt eszméket fejlesztette jelentősen tovább a kószbeli Hippokratész (kb. Kr. e. 460 – 377), az “orvostudomány atyja”, aki feltételezte, hogy az empedoklészi négy elem /Tűz, Levegő, Víz és Föld/ az emberi testben négy életadó folyadék formájában nyilvánul meg.

Ezek dominanciája szerint négy fő típust képviselő ember létezik, a szangvinikus, a kolerikus, a flegmatikus és a melankolikus.
A fiziognómiáról az általunk ismert első könyvet Arisztotelész (Kr. e. 384 – 322), Platón tanítványa, Nagy Sándor nevelője írta ” A természetnek a fiziognómiával kapcsolatos titkai feltárása” címen, bár nem minden szakértő hisz benne, hogy a munka valóban az ő alkotása lenne. A hat fejezetből álló könyv tágabb értelemben foglalkozik a fiziognómiával és leírja a test valamennyi részének a jelentését a fejtől a lábig. Meghatározó mű, mert ez az az alap, amelyre a nyugati fiziognómia épült, s amelyen több, mint kétezer éven át fennmaradt.

Valójában a legtöbb későbbi munka alig több Arisztotelész művének átdolgozásánál, s híján van minden eredeti gondolatnak, vagy önálló megfigyelésnek. Arisztotelész öt elemű rendszere párhuzamot mutat a kínaiakéval, akik nagyjából vele egyidőben alkották meg az öt elemről szóló elméletüket, valamint a maguk foziognómiai rendszerét, amely – több fontos kiegészítéssel – mind a mai napig létezik.

Ez után a rövid visszatekintés után visszatérve a fiziognómia mai pozíciójához: elmondhatjuk, hogy az arc vonásainak és jellemző jegyeinek alapszintű értelmezése mindennapi életünk része lett, egy olyan rutin, amelyet bizonyos mértékig minden esetben elvégzünk, amikor új arccal találkozunk.
Ennek során ébredt spontán érzelmi reakcióink olyannyira hevesek is lehetnek, hogy “első látásra beleszerethetünk” valakibe. Ugyanakkor más arcok legalább ennyire taszíthatnak, megrémíthetnek, vagy elborzaszthatnak, bár nagy többségük – a statisztikai minta átlaga – egyszerűen hidegen hagy bennünket.

Ezt a természetes elemzést tükrözi a hétköznapi szleng számos hivatkozása az arc egyes részleteire, mint “intelligens homlok”, “kedves szem”, “kíváncsi orr” “érzéki ajkak”, “kegyetlen száj”, vagy “erőtlen áll”. Ezek arra utalnak, hogy az arcismeret ma legalább olyan széles körben gyakorolt művelet, mint hajdanán. Ösztönös emberi késztetésünk mások arcában olvasni.

Napjaink számítógépes fiziognómiája a jellem és a vérmérséklet, a lélek és a sors, a múlt és a jövő megértésének oly mértékben elismert módszere, mint a tenyér kozmikus vonalainak analízise, vagy az asztrológiai képlet elemzése. Az arcismeret a jellemelemzésnek és a jövendölésnek olyan egyenrangú ősi és egzakt módszere, mint a tenyéranalízis, vagy az asztrológia. Utóbbiakhoz hasonlóan mindenkinek hasznára válhat és hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megértsük nemcsak saját jellemünket és sorsunkat, de szeretteink, barátaink, ellenségeink, vagy az élet bármely területén velünk szembe- vagy mellénk kerülő embertársaink jellemét és sorsát is.

Forrás: