Türelmes törődés a legjobb segítség 2010-05-09 Kórkép Megosztás: Tweet Amikor elmegy valaki, aki kedves a szívünknek, kicsit mi is vele megyünk – A gyászoló embert valóban betegnek kell tekintenünk, attól függetlenül, hogy állapota ebben a helyzetben természetes. A szeretett személy elvesztése azok világát is darabokra töri, akikkel együtt élt, akikhez tartozott – Azzal, hogy ő távozott az élők sorából, minket is fenyeget az összeomlás. Nem vagyunk önmagunk, hiányzik a gondoskodás, a szeretet, amit tőle kaptunk, kiüresedettnek érezzük magunkat – és kitörölhetetlennek a hiányát. Hozzátartozónk, kedves barátunk nincs többé – ez valójában olyan érzés, mintha amputáltak volna bennünket, csak éppen lélekben. A heg pedig sokáig lüktet. Ezen sajnos keveset tudunk változtatni, mint mondják, az idő talán a legjobb gyógyír… A gyászoló ember valójában beteg. Hiszen szomorúsága, kétségbeesettsége olyan testi és lelki tüneteket von maga után, mint az álmatlanság, fáradékonyság, fejfájás; nem lesz étvágya, lefogy, emésztési zavarai támadnak, és immunrendszere is legyengül. Sajnos ez további betegségeket is eredményezhet, amit egy kis odafigyeléssel, vitamin-szedéssel megelőzhetünk. A temetés után a legnehezebb… A gyászolónak, akarva-akaratlanul, végig kell élnie bizonyos fázisokat, a borzasztó hírt tudomásul venni ugyanis eltart egy ideig. Az első a sokk fázisa: ebben az ember úgy érzi magát, mint aki elkábult, nem képes érzéseit szabályozni. Sem elhinni, sem tudomásul venni nem akarja a haláleset tényét. Szélsőségesnek tűnhetnek a cselekedetei, pedig ilyenkor érthetőek. A megállíthatatlan zokogás, a hajtépés, az állandó telefonálgatás normális. Persze mindenki másképp vezeti le a feszültséget: van, aki némán és mereven néz maga elé, mozdulni sem képes, mások a sokktól ugyanúgy folytatják megkezdett tevékenységüket, mintha nem hallottak volna semmit.A kontrollált fázisban kétféle ellenőrzés létezik: amit a gyászoló önmagával szemben gyakorol és az, amit a kívülállók (hozzátartozók, barátok) végeznek azzal, hogy biztosítják a temetés társadalmilag elfogadott elvégzését. A társadalmi segítség sokat segít ebben a fázisban, mert tartást ad. Bár a gyászoló úgy érzi, gyenge, kiszolgáltatott és tehetetlen, a többiek előtt igyekszik nem elhagyni magát. Az ellenőrzés azért is fontos, hogy megakadályozza az összeomlást. Ez a fázis rendszerint a temetésig tart. Ennek lezárultával kritikus fázisba lép át a dolog. Ez a legveszélyesebb. Ilyenkor kellene az életnek visszaállni a régi kerékvágásba, de már az elhunyt nélkül. Lassan elmaradoznak a barátok, a hozzátartozók. Sokan ilyenkor hagyják el magukat. Gyakori, hogy a pszichikus és a testi immunrendszer részlegesen vagy teljesen összeomlik, ellentétes érzelmek merülnek fel az elhunyttal kapcsolatban; a gyászoló haragot érez magával, másokkal, az elhunyttal vagy Istennel szemben. Visszahúzódik a külvilágtól, félelmet érez és bűntudat gyötri, s tovább erősödik benne az érzés, hogy kiszolgáltatott és tehetetlen. Ilyenkor azonban az is normálisnak tekinthető, ha az elhunyt iránt haragot érez… A megszokási fázisban kezd a gyászoló visszatérni a külvilághoz. Ismét igyekszik csatlakozni a környezethez, társadalomhoz. Elismeri a veszteséget magában, és ezzel befejezi a gyászmunkát, lassan feldolgozza az elvesztett személy hiányát. Újra szabadságot és önállóságot érez. Persze ettől még újra és újra előjöhetnek az elhunyttal kapcsolatos élmények, de ez a gyászfolyamat része. Döntés az élet mellett A gyászmunka folyamatában igen fontos, hogy elfogadjuk a halál tényét: ahhoz, hogy a veszteséget leküzdhessük, el is kell ismerni azt, gondolati és érzelmi síkon. Ne viselkedjünk úgy, mintha mi sem történt volna. Sokat gyötörjük magunkat azzal, hogy az elhunyt utolsó pillanatait elemezgetjük: mit érzett, mit gondolt, voltak-e fájdalmai. Fájdalmasak ezek a felvetések, de a halál tényének elfogadásában segítenek.Bár sokáig bizonytalanok vagyunk abban, el tudjuk-e szakítani magunkat valaha is az elhunyttól, gyakrabban győz szerencsére az életigenlés. A folyamat gyorsasága azonban egyénenként változó. Nemcsak belső tartalékokra, de erőteljes külső segítségre is szükség van. A gyászmunka része az is, hogy kifejezzük a haragot, a bűntudatot, a negatív érzéseket. Ha mindezt elnyomjuk, az ránk lesz pusztító hatással. Tudatosítani nagyon nehéz magunkban a veszteséget. Csere történik a társadalmi kapcsolatok szintjén: feleségből, férjből özvegy, barátból gyászoló lesz. Az eddig életforma elvesztése is kiváltja az érzelmi káoszt. Rendet kell tennünk: tisztázni az elhunyttal való viszonyt, új értékrendszert felállítani: mi változott, mi maradt a régi, mit lehet pótolni és mit nem… A gyászolónak segíteni kell Az ember, aki elvesztette a számára fontos személyt, természetes módon ideges lesz: gyengének, kiszolgáltatottnak érzi magát és fél. Az űrt, mely a szeretett ember elvesztése után marad, sokan különböző szerekkel, alkohollal, nikotinnal pótolják. Ezek azonban sajnos inkább csak a probléma elnyomását segítik elő – késleltetik, vagy legrosszabb esetben meggátolják a megoldást. A feldolgozási folyamaton a gyors és erős bódítás nem segít, csak átmenetileg. A fájdalom-elnyomó szerek hatása pedig véges, és utána sokszor rosszabb állapotban vagyunk, mint előtte. Szeretteinek, barátainak tudnia kell, hogy a gyászoló ember kiszámíthatatlan. Hol segítséget kér, hol ellöki magától a segíteni vágyókat. A legtöbb, amit ilyenkor a segítő fél tehet, ha tudatosítsa benne: elérhető, jelen van, ha a gyászoló nem akar egyedül lenni, tudja, hol találja a segítséget. Hétköznapi dolgokban is kéznél lehet: segít bevásárolni, főzni, intézni az ügyeket. Ha a gyászoló depresszióba esik, azonnali segítséget kell neki szerezni. Fontos, hogy különösen a temetés utáni szakaszban ne hagyjuk magára. Nem szabad siettetni, unszolni azzal, hogy "az élet megy tovább", és emberelje meg magát. A legtöbb, amit a segítő tehet, a türelmes törődés. Forrás:
