Zaklatás és erőszak – a többség nem kér segítséget

Az elszenvedők fele sosem beszél arról, mi történt

A családon belüli erőszak, a szexuális zaklatás, a depresszió elleni küzdelem vagy az öngyilkossági gondolatok négy olyan téma, melyet nehéz bárkivel is megosztani – még olyanokkal is, akik segítséget nyújthatnak.

Kevesekben merül fel, hogy valóban kérhetnének segítséget, amikor zaklatás, erőszak, de akár csak depresszió vagy önpusztító gondolatok miatt szenvednek. Ezekről a témákról valóban nem könnyű beszélni.

Egy új tanulmány szerint azon embereknek, akik valamely fenyegetéssel szembe kerültek, 47,5 százaléka nem osztja meg ezt a kritikus információt senkivel – ennek oka pedig a szégyen, az elítéléstől való félelem, illetve a hosszútávú következmények. A Utah-i Orvosi Egyetem, a Middlesex Community College, a Michigani és az Iowa-i Egyetem kutatói együttműködtek abban a tanulmányban, amelyet online a JAMA Network Open közölt.

Fotó: 123rf.com

“A szakemberek arra voltak kíváncsiak, hogyan érhetnék el, hogy az emberek komfortosabban érezzék magukat a klinikai szakemberekkel szemben – ugyanis zaklatás, erőszak esetén ez kulcsfontosságú a segítség eléréséhez. A körülmények életet fenyegető kockázatnak számítanak” – mutatott rá Angela Fagerlin PhD.

„Ahhoz, hogy az alapellátás szolgáltatói segítséget tudjanak nyújtani legjobb tudásuk szerint a betegeknek, tudniuk kell, mivel küzd a beteg egyáltalán” – emelte ki.

Azok a páciensek ugyanis, akik magukban tartják, min mentek keresztül, potenciálisan ki vannak téve a poszttraumás stressz rendellenességnek, de a szexuális úton terjedő betegségeknek is.

„Számos módja van annak, hogy segítsünk ezeken a betegeken, terápiával és kezeléssel. De ehhez szükség van az információra, hogy miben szenvednek.”

A tanulmány alátámasztja több mint 4500 ember válaszát, melyek két nemzeti online felmérésből származnak, 2015-ből. Az egyikben a résztvevők átlagosan 36 évesek voltak, a másikban pedig 61 esztendősek. A kutatók felülvizsgálták az orvosi szempontból releváns információtípusok listáját és megkérdezték az alanyoktól, visszatartottak-e valaha zaklatással, erőszakkal, depresszióval kapcsolatos információkat egy klinikai szakembertől. Arra is kíváncsiak voltak, hogy miért.

A felmérés azt mutatta, hogy 40-47,5 százalékuk sosem mondta el orvosának, hogy legalább egyszer érte zaklatás vagy erőszak, depresszió gyötörte vagy öngyilkossági gondolatai támadtak. Az esetek 70 százalékában az ok a szégyen vagy a félelem volt az elítéléstől és attól, hogy mások erre sokáig emlékezni fognak. Amennyiben a páciens fiatalabb volt vagy nő, a számok még magasabbra rúgtak abban a tekintetben, hogy sosem osztottak meg szakemberrel zaklatásról, erőszakról, depresszióról információkat és nem kértek segítséget.

“Mindehhez hozzájárulnak azok a tanulmányok is, amelyek az elmúlt években kiemelték: az egészségügyi szakemberek nemhogy nem nyújtottak segítséget, de sokszor nem is vették komolyan a nők panaszait. Arra is van esély, hogy a felmérésekben résztvevők több információt tartottak vissza, mint amit bevallottak – ezért a jelenség még gyakoribb lehet” – mutatott rá Andrea Gurmankin Levy, PhD, MBe, a Connecticut-i Middlesex Community College szociális tudományok-professzora. A fő probléma az, hogy nemcsak a bizalom kevés, de a kényelmetlenségérzet is sok.

Fagerlin és Levy kutatásának következő lépcsője várhatóan a zaklatás, erőszak, depresszió miatt szenvedő betegekkel való kapcsolatba lépés lesz, miután elhagyták orvosuk rendelőjét. A személyes interjúk talán lehetővé teszik a kutatócsoport számára, hogy alaposabb válaszokat kapjanak kérdéseikre.

Forrás: https://napidoktor.hu/index.php