Milyen az introvertált ember?

Manapság úgy tűnik, a csapból is az introvertált személyek folynak.

Szinte divatosan különc lett az alábbi mondatok bármelyike: „Én ehhez túl introvertált vagyok.”„Dehogy megyek, ott túl sok az ember.” „Milyen volt a buli? Nem tudom, leléptem, amint tudtam.”

Az introverzió egy egész hetet kapott a világnapok és hetek között: március harmadik hete az övék (miénk).

De mi is áll a pár éve berobbant megkülönböztető jelző mögött?

Carl Gustav Jung már az 1920-as években rájött arra, hogy az emberek alapvetően két csoportba sorolhatóak annak alapján, hogy honnan nyerik az energiát, és merre irányul a figyelmük.

Az extrovertált ember a környezetére figyel, kifelé teljesít, energiáját a másokkal való interakciókból meríti.

Könnyen oldódik fel idegenek között, a társas helyzetekben rájuk irányuló figyelem kifejezetten feltölti őket. Az egyedüllét, a „tétlenkedés” ezzel szemben nagyon rosszul hat rájuk.

Az introvertált emberek a saját nyugalmukban tudnak igazán feltöltődni, felkészülni a kihívásokra.

A dolgokat úgy értékelik, hogy először saját, belső rendszerükön átfuttatják, ezután teszik csak a helyükre őket. Nem szeretik azokat a szituációkat, amikor hirtelen kerülnek túl sok idegen közé, amikor azt érzik: „produkálniuk” kell magukat egy új közegben.

Miért is ennyire népszerű ez manapság?

Akárhogy is nézzük, a felgyorsult világ nem könnyíti meg az érvényesülést egy introvertált számára.

Legyen szó

munkahelyi környezetről, baráti kapcsolatokról, egy párkapcsolat kialakításáról vagy magáról a városi életformáról,

egy dinamikus, kifelé forduló ember szinte mindig helyzeti előnyből indul.

Egy extrovertáltabb embernek talán nehezebb megérteni, miért nem azonos energiaszinttel vesz részt egy introvertált a közös programban, sőt, sokszor úgy tűnhet számukra, hogy a másik flegma, érzéketlen, közönyös – pedig valójában egyáltalán nem erről van szó.

(Ha egy introvertált nem tölt elég időt egyedül, nem tud 100 százalékot nyújtani – legyen szó az élet bármelyik területéről. Ettől függetlenül nem magányos, nincs rossz kedve, nem kell “felvidítani” és mindenképpen bevonni egy adott programba. Az introvertált nem utálja az embereket, sőt, a szeretteivel, barátaival kimondottan imád együtt lenni. Csak szüksége van énidőre ahhoz, hogy funkcionáljon – méghozzá több énidőre, mint másoknak. – a szerk.)

Egyes szerzők egész könyveket szenteltek a témának: Sylvia Löhken A csend ereje című művében boncolgatja a témát,  Susan Cain könyve Csend címmel jelent meg magyarul.

Az alábbiakban mutatok pár példát, hogyan működnek az introvertáltak az élet különféle területein:

Az introvertált, mint kolléga

„Fiatalos csapat dinamikus kollégát keres azonnali kezdéssel.”

„Feltételek: jó kommunikációs képesség, nyitott hozzáállás, gyors problémamegoldás.”

Multitasking. Csapatépítők. Small talk.

Az itt felsorolt tényezők valamelyike az álláshirdetések döntő részében megtalálható,

a multis környezet pedig alapvetően az extrovertált típus számára kedvez.

Egy introvertáltnak a hétfő, amikor egy félismeretlennel kell együtt lifteznie, majd megkapja az 

„Á, szia, hogy vagy?” kérdést, eleve átkozott, ellenben egy extrovertált általában örömmel és őszintén válaszol a kérdésre. Mire felérnek a hatodikra, a liftben már mindenki tudja, hogy az illető mennyire utálja az anyósát/irgalmatlanul másnapos/a gyereknek egész hétvégén ment a hasa. Persze ez sokszor jó dolog, rengeteg ütős sztorit és viccet is el lehet így csípni.

Az „Ebédeljen együtt a csapat!” felkiáltás általában az extrovertált kollégákat a nap hátralévő részére feltölti, míg egy introvertáltat teljesen lemeríthet, ha egy órán keresztül kell vidáman és illedelmesen beszélgetnie – sokszor a semmiről.

„Ő itt az új kollégátok. Légy szíves mesélj magadról!” – a mondat, amelynek hallatán a legtöbb introvertáltat egyszerre veri le a víz és kezd szédülni, miközben az agya kies sivataggá tikkad.

Az introvertáltak legnagyobb pokla talán mégis a gyakori kötelező céges csapatépítő, amikor egy egész estét, rosszabb esetben hétvégét kell eltöltenie azokkal, akikkel már együtt volt egy egész napot/hetet – és úgy kell tennie, mintha élvezné az egészet.

Talán jól titkolják, de még a legzajosabb, legaktívabb csapatban is vannak introvertált(abb) kollégák. Lehet, hogy egyszerűbbnek találják nem felvállalni ezt és asszimilálódni: hangosan nevetgélve, aktívan small talkolva, minden megmozdulásban „örömmel” részt véve. (Belül pedig csak arra várnak, hogy vége legyen.)

Valószínűbb azonban, hogy a minimumra fogják szorítani annak a lehetőségét, hogy számukra felesleges programokon vegyenek részt.

Miért ebédel valaki egyedül egy könyvvel? Miért lép le egy óra után a kollegális ivászatról? Miért utasítja vissza, hogy elmenjen veled egy csoportos spinning órára?

Legnagyobb valószínűséggel (kivételek persze akadhatnak) nem pszichopata az illető, egyszerűen csak introvertált és fel kell töltődnie. Egyedül.

Lehet, hogy a liftben egy illedelmes köszönést követően rád sem néz majd, de ha egyszer véletlenül beszédbe elegyedsz vele és szóba hozod a kedvenc könyvét, be nem áll majd a szája (te pedig azt kívánod majd, bárcsak maradtál volna a jól bevált „Na és hogy vagy?”-nál).

Az is könnyen előfordulhat, hogy introvertált kollégád a heti meetingen egy szóval nem járul hozzá a csapat előrehaladásához, csak a többieket hallgatja, viszont két óra múlva küld privátban egy olyan javaslatot, amire addig senki nem gondolt, és jól működhet.

Az introvertált, mint a barátod

Vagyis a barátod, akivel hónapokon keresztül csak Messengeren kommunikálsz, majd megjelenik, és újabb két hétre eltűnik.

A bandának az a tagja, aki az utolsó pillanatban mégsem megy el inni, mert valami közbejött (nagy valószínűséggel újranézi a Trónok harcát vagy egy 1500 oldalas könyvet olvas).

(Csak nem saját példa? – a szerk.)

A csapat azon embere, aki úgy lép meg a legnagyobb buliból, hogy közben elfelejt szólni a többieknek. (De üzenetet azért ír. Azonnal, miután kilépett a szórakozóhelyről, sétált öt métert, és újra komfortba került.)

Ha ismered egy ideje, ezeket már megszoktad, és nem akadsz fenn rajta – viszont ha a barátság új keletű, valószínűleg antiszociális és link alaknak fogod bélyegezni a másikat, ameddig jobban meg nem ismered. (Kivéve persze, ha te magad is ebbe a típusba tartozol. Akkor hálát fogsz adni a sorsnak, hogy valaki nem fog megvetően nézni rád, amikor majd ugyanezeket csinálod.)

Furcsa kettőssége a dolgoknak, hogy egy alapvetően introvertált ember mennyire képes feloldódni abban a közegben, amit biztonságosnak érez.

Elég jó radarjaink vannak ehhez. Ilyenkor kerül elő az a feldobott én és a (szarkasztikus, sokszor kissé beteg) humor, ami addig a felszín alatt bujkált.

Mi tartja mégis az embereket introvertált társaik mellett, ahelyett, hogy szociopatának bélyegezve őket fejvesztve meneküljenek előlük?

Figyelnek rád – jobban, mint hinnéd.

Lehet, hogy nem azonnal jön majd tőle a megváltó gondolat egy kérdésre, amit feltettél, hanem két hét múlva csak úgy mellékesen visszautal a beszélgetésre, mert éppen eszébe jutott egy lehetséges megoldás.

A gondolatai közt vagy, törődik veled.

Lojálisak és számíthatsz rájuk.

Talán hetekig nem adnak magukról életjelet, mert éppen egy necces szakaszban vannak és nincs meg az ehhez szükséges szociális energiájuk, utána mégis minden úgy folytatódik, mintha tegnap váltatok volna el. Ha pedig a segítségét kéred, minden erejével azon lesz, hogy neked jobb legyen.

Az introvertált, mint a társad

Valószínűleg mire eljutottál addig, hogy egy kedves introvertáltat válassz társadnak, az eddig felsorolt helyzetek nagy részét átélted már mellette. (És kitartottál. Szép munka!)

Tudod, hogy ha csendben ül, az nem (feltétlenül) annak a jele, hogy megsértődött rád, vagy ha lemond egy programot, azt nem a személyed elleni tiszteletlenség generálja.

Ha nagy társasággal töltitek az estét, és „túlpörgi” magát, valószínűleg a másnapot nagyon csendesen fogja tölteni, és semmi nem veszi rá, hogy kimozduljon a lakásból. (A kedvenc kajájával talán van erre esélyed.)

Mégis, pontosan tudni fogja, mikor érzed magad igazán padlón, akkor is, ha minden erőddel igyekszel ezt titokban tartani előtte, és minden erejével azon lesz, hogy neked jobb legyen. Hónapokkal a születésnapod előtt megtalálja a megfelelő ajándékot, aztán majd’ megbolondul, hogy távol tartson a megvásárlásától – és közben retteg attól, hogy mégsem tetszik majd annyira.

Képes okoskodás nélkül meghallgatni és beleélni magát a helyzetedbe, sokszor szinte felvéve az aktuális hangulatodat. (Így lesz egy szomorú emberből kettő egy lakásban, pillanatokon belül.)

Mielőtt azonban bárkiben az a téves elképzelés születne meg, hogy a cikkel az introvertáltak magasba emelésével párhuzamosan történik meg az extrovertáltak alacsonyabb „kasztba” sorolása, szeretném ezt azonnal megcáfolni.

A világban az a csodálatos, hogy mindennek megvan az ellenpólusa is, és ezek összjátéka hozhatja el a tökéletes megoldást egy adott helyzetre.

Ha egy munkahelyen csak introvertáltak dolgoznának, soha nem lenne egy spontán megmozdulás sem, mert valaki mindig túlanalizálná a helyzetet, és nem lenne, aki harcos habitussal elmondaná a főnökségnek, ha valami nem tetszik, segítve ezzel a társait.

Ha egy baráti társaságban csak introvertáltak lennének, nem lenne az összejöveteleknek motorja, aki beindítja a bulit, nem lenne másokat is jókedvre derítő hangos nevetés. Nem lenne, aki a kezébe veszi a társaság közös nyaralásának megszervezését, mert a többiek még májusban is rangsorolnák a lehetséges úti célokat.

Ha egy párkapcsolatban mindkét fél introvertált, az nem jó, mert… De. Az jó. Nagyon jó.

A legfontosabb, hogy bármelyik típusba is soroljuk magunkat, figyeljünk egymásra és tartsuk tiszteletben a másikat.

A képek forrása: Babbling Panda, The Odyssey, Unsplash

Forrás: Inspirációk