Mi vár ránk karácsony idején? Kalendárium az év jeles napjaira

Szenteste, István, János, Aprószentek

Bálint Sándor néprajztudós szerint a Karácsony azon kevés napunk közé tartozik, amely bensőséges, egyszerű hangulatával kiemelkedik a népi ünnepek közül. Nagy múltú ünnep, melyet Európában a kereszténység kezdete előtt is megünnepeltek valamilyen formában, mint a téli napfordulót, vagyis a fény győzelmét a sötétség felett.

A karácsonyi ünnepkört megelőzi a négyhetes adventi előkészület, melynek soron következő legjelesebb ünnepe Ádám és Éva napja, vagyis szenteste, amely számos szokást, hiedelmet vont maga köré. A kántálás szokása szinte mindenütt ismert. A déli óráktól kezdve gyerekek, később felnőttek járják énekelgetve a házakat és énekükért alamizsnát kapnak. A legrégebbi kántáló ének a “Csodapásztorok” már egy 1651-es egyházi énekgyűjteményben is megtalálható. A behlehemezés sok előkészületet igényel, mert egész sor drámakölteményt vagy tréfás jelenetet adnak elő a szereplők. Ezek részben a kereszténység előtti képzetekből fakadtak, és egyik kedves szép történése József, Mária, az angyalok és a pásztorok, vagyis a szent család szálláskeresése köré épül.

Szenteste napján a háziasszonyok az előkészületeket a kora délutáni órákra befejezik, faluhelyen még a jószágok óljait is rendbe teszik.

A Karácsony mai közismert jelképe a különböző díszekkel ékesített fenyő, a karácsonyfa, az életfa, az évről-évre megújuló természet ősi képe. Hazánkban Brunswick Terézia és József nádor felesége, Mária Dorottya állított elsőként karácsonyfát. A monda szerint Jézust egy fenyőfa rejtette el üldözői elől, ezért azzal jutalmazta meg a fát, hogy télen sem hullajtja leveleit. A feldíszített fa alá helyezett ajándékot, az “angyalfiát” az 1601-ből származó német ábrázolásokon a “Szent Kristóf” vállán ülő kis Jézus hozza.

A Karácsony első napja, vagy ahogyan régen nevezték, a Nagykarácsony, már az oldottabb kikapcsolódás, a vendégjárás alkalma. A második az egyház első vértanújának, Istvánnak az ünnepe, aki, mint vértanú, Európa egyes vidékein, főleg a német területen, a lovak védőszentje is volt. Hajdanán egészség- és termésvarázsló napnak is tartották. A Nyugat-Dunántúlon ekkor házról-házra jártak az állatbőr jelmezekbe bújt, köcsögdudával és láncos bottal felszerelkezett legények, a regősök, hogy elénekeljék jó kívánságaikat a jövő esztendőre. „Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is!” – János napján ezzel a köszöntővel léptek a házakba a látogatók. Emlékünnepe elsősorban a szőlőtermelő vidékeken jeles nap, egyben a borszentelés napja is. A szertartás a 13. századból került hozzánk. E szerint némely vidéken ezen a napon kimennek a hegyre és a hordókba öntenek a borból a következő évi jó termés érdekében ezzel a köszöntéssel: „Szent János áldása maradjon benne a drága borba, hogy meg ne ártson a Jézus dicsérőknek!” Az így megszentelt bort a hordókon kívül kis üvegekben őrizve évközben orvosságként is használják. Ez a rituálé helyenként almaszenteléssel is párosul, hiszen – mint mondják – a borral megszentelt alma a torokfájás orvossága. Több más szokás mellett ugyancsak János nevében kértek áldást a lakodalmi kalácsra is, és az ünnepi köszöntéskor, mint „Szent János áldását” itták a poharakba öntött bort.

December 28-a aprószentek napja. Bár egyházi hagyományai az újkorra megszűntek, a hozzá fűződő szokások annál erőteljesebben maradtak fenn a néphagyományban, mint Erdélyben, ahol az aprószentek napi korbácsolás, vesszőzés, mustármagozás során a gyermekek házról-házra járják a falut, megpaskolják a ház asszonyait, lányait, miközben rigmussal kívánnak jó egészséget és bő termést. Pl. így: „Eljött aprószentek szürke szakállával, fenyegetett engem nyolcágú korbáccsal. Nem kell nekem korbács, csak egy darab kalács…”.

A karácsonyi ajándékozás a szeretet megnyilvánulása, az összetartozás, az egymást féltő, az egymásért aggódó szeretet jelképe. Ne csak karácsony ünnepén adjunk belőle egymásnak.