Ki akarja megmászni a Kilimandzsárót? 2012-02-17 Mozgásban Megosztás: Tweet Összesen hat gén határozza meg, hogy valaki rosszul lesz-e a szédítő magasságban. Mivel ez egy teszttel 95 százalékos valószínűséggel kimutatható, a hadsereg is hasznát vehetné, hogy a megfelelő embereket küldje ilyen típusú bevetésekre. Az első ilyen tesztet 2010-ben végezte Robert Roach a Coloradói Egyetem laboratóriumában. 28 önkéntest helyezett egy olyan cellába, amelyben a nagy magasságokhoz hasonló körülményeket hozott létre. Ahogy előre számított rá, a résztvevők fele lett rosszul a szobában, míg a másik fele semmi tünetet nem mutatott. A kutató ezután mindegyiküktől vért vett, és megpróbálta megállapítani, van-e különbség a rosszul lévők és a helyzetet jól tűrők génkészlete között. Úgy tapasztalta, hogy hat gén felelős a jelenségért, közülük néhány olyan, amely az oxigén szállításával hozható kapcsolatba. Ennek alapján 95 százalékos valószínűséggel tudta megmondani, ki az, aki fél a magasban. A következő évben Roach Benjamin Levine, a Texasi Egyetem kutatója társaságában 140 embert vitt négyezer méteres magasságba. A résztvevők mindegyike kiváló fizikai erőnlétnek örvendett, mégis kivétel nélkül rosszabbul teljesítették a magasban a nekik kiszabott sportfeladatokat, mint korábban a tengerszinten. Voltak, akiknél az eltérés nem volt jelentős, mások eredményei azonban drámaian visszaestek. A két tudós most azt kutatja, hogy a már felfedezett haton kívül vannak-e még egyéb olyan gének, amelyek felelősek a rosszabb teljesítményért. Kísérletüket az amerikai védelmi minisztérium, a Pentagon is támogatja anyagilag, hiszen minél pontosabban meg szeretnék állapítani, melyik katona milyen feladatra alkalmas. A katonákat ugyanis gyakran megviseli a magasság, és a hasmenés, hányás és fejfájás olykor még napok múltán is fennáll náluk. 3000 méteres magasságban a hadsereg tagjainak 25-35 százaléka szenved a tünetektől, ez az arány 4000 méter felett 80-90 százalékra nő. Noha van gyógyszer a rosszullétek kezelésére, olcsóbb megoldás lenne kiszűrni azokat, akik nem alkalmasak az ilyen bevetésekre. A gazdálkodók megfigyelései szerint ugyanez a jelenség érinti a szarvasmarhákat is: hiába táplálóbb a magaslatokon növekvő fű, 1500 méteren felül sok állat hullik el szegygyulladásban, mégis bizonyos területeken akár 4000 méter fölé is terelhetik legelni őket. Forrás:
