Hogyan szeressük meg a futást?

Futás? Mi ebben a jó? Olyan monoton. Nincs cél, akkor meg minek? Fárasztó. Unatkozom közben. Néhány méter után kifulladok. Fáj a térdem. Ezért nem kelek korábban.

Este már nagyon fáradt vagyok bármihez is. Nem szeretek futni. Mindenkinek ismerős mondatok. Vagy kifogások, ki-ki döntse el maga.

Bárhogy is, ezek azok a mondatok, amiket a nemfutók elhisznek, vallanak, mert nem értik, hogy mi a jó a futásban. De tényleg, mi?

 

Fotó: 123rf.com

Minden kezdet nehéz

Képzeljük el azt az állapotot, mikor szinte minden porcikánkkal azt érezzük: mozognunk kell. (Ha még sosem volt ilyen érzésben részünk, akkor talán engedjük is el, mert sosem fogjuk megérteni, de a szándékot mindenképp értékeljük.) Szóval tegyük fel.

Kitaláljuk, hogy futni fogunk, mert azt végül is szerettünk a gimiben, mármint futni, egyszerű és olcsó, csak egy jó cipő kell hozzá, hogy a térdünk bírja. Mert futni bármiben lehet, egy rövidnadrágban, egy melegítőalsóban is, csak hát nem trendi, ugye. Mert persze az is fontos.

A futónadrágok és trikók persze praktikusak is, kényelmesek, tartják a meleget, felszívják az izzadságot, de talán addig nem kellene befektetnünk egy nagyobb összeget, amíg ki nem derül, hogy a futók halmazába tartozunk-e (vagy legalább a metszetbe), vagy sem.

Ha megvan tehát az elhatározás, kezdjük kicsivel. Jelöljünk ki egy szerintünk nem hosszú távot, mondjuk egy háztömböt, vagy egy kört a pályán, de persze ha az a kör több kilométer, akkor inkább csak tervezzük el, hogy lefutunk mondjuk négyszáz métert. Az nem olyan sok. Egy rövid bemelegítés után indulhatunk is.

És amikor eljön az a pont, amikor megállnánk, fussunk még egy kicsit, a következő sarokig vagy a harmadik fáig, és csak akkor álljunk meg, akkor jöhet a séta. Nagy levegő, beszív, kifúj. Jöhet a nyújtás és a lazítás. Mindennap fussunk egy kicsit többet. Két dolgot veszünk majd észre az idő elteltével.

Egyrészt egyre tovább fogjuk bírni, és hamar eljön a két kilométer meg a még több. Másrészt a futás az életünk részévé kezd válni, és alig várjuk majd, hogy újra mehessünk. Egészen addig, amíg egyszer csak abba nem hagyjuk.

Az elmélkedés magányossága és az extázis

A hosszútávfutásnak külön pszichológiája van. Mert az ember egyedül fut, egyedül önmagával és a gondolataival. A futótárs is csak egy ideig társaság, mert sportolás közben nehéz beszélgetni, a másik inkább a motivációban lehet nagy segítség. Futás közben szinte az egész életünk eszünkbe juthat. A gyerekkorunk, vagy hogy a múlt héten mi volt a céges meetingen. Hogy miért kezdtünk el futni, mit csinálunk még aznap, hová menjünk a hétvégén, vagy hogy mi értelme az életünknek itt a földön. Készült is erről egy film 1962-ben, A hosszútávfutó magányossága címmel, Tony Richardson rendezte. Eszünkbe juthat múlt, jelen és jövő, ráadásul a fizikai megterhelés miatt erősebbnek is érezhetjük magunkat, olyannak, aki mindenre képes. Hiszen egy hónap alatt eljutottunk a négyszáz méterről a két kilométerre!

 

Foto:pixabay.com

És van az a pont. Amikor úgy érezzük, hogy nincs több erőnk, de nem adjuk fel, futunk még néhány métert, úgy érezzük, az utolsó erőnkből, még egy kicsit, aztán átesünk a holtponton, és eszünkbe sem jut megállni. Csúcspont, extázis, hihetetlen élmény ezt a pontot elérni. És aztán olyan könnyűnek tűnik a következő kilométer, mintha sosem lettünk volna fáradtak.

És ez az egyik olyan valami, amit ha valaki megtalált a futásban, mindig szeretni fogja. És nem mellesleg isteni alakunk lehet tőle…

Forrás: ridikül.hu