Hogyan veri át a szemed az agyadat? – 1.rész 2022-01-21 Blog, Kívül-belül Megosztás: Tweet Nézzük meg közelebbről az optikai illúziókat és felfedik, hogyan érzékeljük valójában a valóságot –de vajon utánanéztünk valaha is, miért úgy érzékel valamit az agyunk, ahogy? A vizuális vagy optikai illúziók azt jelzik számunkra, hogy agyunk általában feltételezéseket alakít ki a körülöttünk levő világról – és amiről azt gondoljuk, hogy azt látjuk, sokszor nem egyenlő az igazsággal. A történelem során számos tudománnyal foglalkozó ember kérdőjelezte meg, vajon a szemünket miért olyan könnyű „átejteni”, akár csupán egyszerű rajzokkal? Az illúziók megmutatnak mindent arról, hogy dolgozzuk fel a teret és időt, tapasztalatainkkal és tudatunkkal. Lássuk tehát, hogyan! Az illúzióknak hosszú történetük van, az ősi görögökig nyúlik vissza. Már Arisztotelész felhívta a figyelmet arra, hogy „érzékeinkben megbízhatunk, de könnyedén be lehet őket csapni.” Felfedezte, hogy ha egy vízesést nézünk és tekintetünket a sziklákra szögezzük, úgy tűnik, mintha azok a víz áramlásával ellenkező irányba mozognának – ezt hívjuk ma „mozgás utóhatásnak”. A víz áramlásának követése, úgy tűnik, „elhasznál” néhány neuront az agyban, miközben alkalmazkodnak a mozgáshoz. Mikor aztán tekintetünket átvisszük a sziklákra, más konkurens neuronok túlkompenzálnak, ezért megteremtődik a másik irányba mozgás illúziója. Az agy összehasonlít Az illúziók tanulmányozása valójában a 19. században kezdődött. Egy tudós iskola, amely többek között az érzékelést tanulmányozta, egyszerű illúziókat alkotott, hogy rávilágítson, hogyan érzékeli az agy a mintákat és formákat. Ezzel kezdetüket vették a korai teóriák arról, hogyan csapja be a szem az agyat. Az Ebbinghaus illúzió például kimutatta, hogy az agy megítél méretbeli dolgokat szomszédos tárgyak használatával – és ez manipulálható. Foto:pixabay.com Mélység Nagyjából ugyanebben az időben az ún. Ponzo illúzió illusztrálta, hogy a mélység érzékelésben a környezet alapvető tényező. Megmutatja, hogy az azonos méretű vonalak különbözőnek tűnhetnek, ha egymással konvergáló párhuzamos vonalak közé helyezik őket. Kiderül tehát, hogyan is működik a perspektíva érzékünk. A ferde vonalak elhitetik velünk, hogy a felső vonal már távolabb van. Ez összezavarja az agyat és elkezd kompenzálni – a vonalat nagyobbnak mutatja. A jelenséget a valódi életben, mindennapjainkban is megfigyelhetjük: ugyanilyen jellegű arányokat alkot az agy. Egyvágányú elme Hasonló okok miatt érzékeljük úgy, hogy a vonalak különböző hosszúságúak a Muller-Lyer illúzióban. A nyilak a vonalak két végén megtévesztik az agyat, mely így azt gondolja, hogy a vonalak közelebb vagy távolabb vannak. Zavarban érezzük magunkat? Hogy megtudjuk, miért is, fontoljuk meg, hogyan találkozik két fal a mennyezettel egy szoba tetején: látni fogjuk, hogy három vonal konvergens. Ezeket a vonalakat használja az agy, hogy perspektívát és távolságot mérjen egy 3 dimenziós térben. Más szavakkal a hatás az, hogy a sarok távolabb van, mint a vonalak, melyek abba belefutnak. Egy teória szerint a Muller-Lyer illúzióban a vonalak is úgy trükközik meg az agyat, mint egy ilyen 3 dimenziós térben. A középen levő nyilak a sarokhoz hasonlíthatók. Emiatt az agy úgy ítéli meg, hogy ez a vonal távolabb van, ismét csak túlkompenzál, hosszabbnak mutatva azt a vonalat. Túlzások Ez azonban nem az egyetlen esete annak, hogy egyszerű vonalakat az agy másként dolgoz fel – és nincs is mindig ilyen egyszerű magyarázat. A 1800-as évek végén Hermann von Helmholtz demonstrálta először, hogy egy egyszerű négyzet függőleges vonalakból alkotva rövidebbnek és szélesebbnek néz ki, mintha a négyzetet vízszintes vonalakból rajzolják. Ezért van az, hogy a vízszintesen csíkozott ruhák a viselőjüket magasabbnak és vékonyabbnak mutatják – ellentétben a divattanácsokkal. Oka talán abban keresendő, ahogyan az agy felbecsüli a „töltött teret”, de valójában a kutatók sem tudják az igazi okot. Gond a fejben- az agyalapi mirigy zavarai Ezek a korai illúziók egy időben úttörőnek számítottak az érzékelés tanulmányozása terén – meséli az illúziótörténész Nicholas Wade, a skót Dundee egyetem munkatársa. Azért álltak az érdeklődés középpontjában, mert nekimentek az uralkodó nézetnek, miszerint megérthetjük a látásunkat, ha megértjük annak módját, ahogyan a kép formálódik a szemben. „A jelenség kicsit volt, de megbízható. Kísérletileg jól kezelhető volt és hihetetlen mennyiségű egyszerű alakzat variációt generált.” Ebben az időszakban egy sor elhibázott kísérlet is történt, az illúziók „egységesített elméletének” kutatása közben. Az irodalom tele volt túlértelmezésekkel. Ahogyan a kutatók később felfedezték, reakcióink az illúziókra még annál is bonyolultabbak lehetnek, mint azt a korai úttörők felismerték. Foto:pixabay.com 20. század A huszadik század nem adott hozzá túl sokat az illúziók terén elért eredményekhez, kevés áttörés történt. Ám a küldetés azt illetően, hogyan is érzékeljük a világot, folytatódott, melynek néhány izgalmas felfedezés lett az eredménye. A technológia fejlődése például lehetővé tette David Hubel és Torsten Wiesel számára, hogy felfedezzék: bizonyos neuronok az agy látókérgében csak akkor reagálnak, ha a tárgyak bizonyos látószögben állnak. Egyes idegsejtek tehát akkor „lépnek akcióba”, ha egy négyzetre vagy egy háromszögre nézünk. Ez a felfedezés Nobel-díjat hozott nekik 1981-ben. Aztán a tudósok egy időre leálltak, de a művészekben feltámadt a lelkesedés… Az 1960-as és ’70-es években az illúziók inspirálták a stílust, mely az optikai művészet nevet kapta – ez az „Opt-Art”. A mozgalom alapja Victor Vasarely, számos munkáját ma is tanulmányozzák a tudósok. A „beágyazott terek illúziója” munkáját például kutatások használják, mely azt sugallja, hogy az agy a formákat a sarkok, és nem a vonalak használatával azonosítja… A cikket folytatjuk a 21. századi felfedezésekkel! Forrás: https://napidoktor.hu/index
