Bánjunk el a hisztivel és szeressük a gyereket! 2009-10-29 Iskolatáska Megosztás: Tweet A hiszti azt jelenti, hogy a gyermek nem tud már uralkodni önmagán, és egyre inkább belelovallja magát a dühöngésbe. Visíthat, sírhat, rugdoshat vagy kiabálhat, a padlóra vetheti magát, vagy akár begörbítheti a hátát, ha fel akarjuk venni, esetleg még meg is üthet bennünket. A hisztizés tarthat egy perctől akár félóráig is – a megrögzött hisztizőké még tovább is. A gyermek még a lélegzetét is visszatarthatja, hogy felhívja magára a figyelmünket. A kicsi nem tudja még, hogyan birkózzon meg az őt elöntő érzelmek árjával, míg nekünk meg kell oldania egy kínos helyzetet, ha nyilvánosan zajlik a dolog. A dühkitörések valamiféle átmeneti rítusok a kisgyermekek számára; azt jelzik, hogy ők már egyre öntudatosabb kis egyéniségek. Nekünk, a felnőtteknek a gyermek fejlődésének új szakaszát jelenti mindez, olyan időszakot, amikor tudni kell kezelnie egy elvörösödött arcú, dühtől toporzékoló kis lényt. A hisztizés mindig teljes figyelmet követel tőlünk, és amikor egyszer megtapasztaltuk, milyen a teljes "erőbedobással" zajló művelet, stratégiát kell felállítani a következő ilyen roham előtt annak érdekében, hogy gyermekünk és magunk stressz-szintjét alacsonyan tarthassuk. Hogyan kezeljük a hisztit? Semmi esetre se veszítsük el a fejünket, ne legyünk vele durvák, vagy ne kiabáljunk vissza neki – ha bármelyiket megtesszük, azt jelenti, hogy elvesztette a csatát. Ehelyett úgy kell viselkednünk és beszélnünk, mintha valaki megbízta volna a normális állapot visszaállításával. Próbáljuk megszüntetni a kiváltó okot! Például legyen kéznél "sürgősségi" étel és ital, valamint játék. Azt is vegyük figyelembe, hogy ne induljunk neki semmilyen útnak, ha a kicsi fáradt, hanem előtte pihenjenek egy ideig otthon. Szenteljünk neki elegendő figyelmet! Fellángolhat a csalódottság, amikor a gyermek úgy érzi, hogy nem szentelünk neki teljes figyelmet, legalábbis egy darabig. Hagyjuk abba, amit éppen csinálunk, forduljunk oda a kicsihez, játszunk vele, beszéljünk hozzá, vagy olvassunk neki legalább 10 percig, ha érezzük, hogy vihar készül. Pihentessük! Próbáljuk meg, hogy nem szabunk neki túl sok feltételt, nem állítunk fel neki túl gyakran szabályokat, melyeket be kell tartania, mert előbb-utóbb konfliktusba keveredhetünk a gyermekkel. Ragaszkodjunk néhány világos "rendszabályhoz" vele kapcsolatban. Kerüljük el, hogy túl gyakran mondjunk neki: "nem"-et! Számos kreatív módja van annak, hogy körbeírjuk, mit nem csinálhat a gyermek. Javasoljunk alternatívát, vonjuk el a figyelmét egy másik játékkal vagy tevékenységgel. Jusson eszünkbe, hogy kisgyermekünk nem akar bennünket bosszantani! A hisztik előre kitervelteknek tűnhetnek, azonban tudni kell, hogy a kisgyermekek nem tudnak uralkodni az érzelmeiken. Amire a kicsinek szüksége van, az világos útmutatást ad nekünk ahhoz, hogyan maradjon nyugodt, és ésszerű megállapodásra juthassunk vele abban, mit tegyenek ezután. Nevessünk együtt! Nagyon jó módja a feszültség feloldásának egy jó összekacsintás, együttes kacagás számos potenciális problémát megold. Vigyük el őt a hisztizés színhelyéről! Ha nyilvános helyen vagyunk és sehogyan sem sikerül a hisztizést megállítani, valószínűleg arra lesz szükség, hogy felvegyük a gyermeket és elvigyük a "tetthelyről". A közönség csak rosszat tesz, és a gyermek érezni fogja, hogy egyre idegesebbek vagyunk. Üljünk félre valahová, amíg elmúlik a dühroham, és megnyugszik a kicsi. Azután döntsük el, hogy visszatérjünk-e a gyermekkel ahhoz, amit addig csináltunk, vagy egyszerűen fogjuk magunkat és menjünk haza. Még ha visít is, tudnia kell, hogy a közelében vagyunk! Ha otthon vagyunk, az a legjobb, ha néhány percre kimegyünk a szobából, épp csak annyi időre, míg a kicsi nem ijed meg, és nyugodtan mondjuk neki, hogy majd visszajövünk, ha ő úgy dönt, hogy megnyugszik. Dicsérjük nagyon és öleljük át, ha megnyugodott. Hiszen mindenekelőtt a dicséret és az érdeklődésünk a felkeltése az, amit a kicsi akar. Forrás:
