Varga Izabella – anyák közt a babaetetésről 2011-05-25 Sztáregészség Megosztás: Tweet Varga Izabella a Barátok Közt ügyvédnője a való életben nem olyan tökéletes, mint a filmbéli karaktere. A szoptatás áldatlan állapotával például Nórának biztos nem kellett megküzdenie. Amikor felkérést kaptam, hogy a szülés-szoptatás csodájáról meséljek, úgy éreztem, az lenne a leghelyesebb, ha nagyon őszinte lennék. Ezt a témát ugyanis általában olyannyira körüllengi a romantika, hogy szegény leendő anyukáknak halvány sejtelmük sincs arról, mi az, ami valójában rájuk vár. Pedig nem leszünk kevesebbek azáltal, hogy bevalljuk, nehézségek márpedig vannak. Sőt, azok legyőzése az a feladat, amire csakis egy mindenre elszánt édesanya képes. Álljon itt e szokatlan vallomás mindenkinek, aki úgy érzi, nem szégyen a szorongás, aggodalom egy olyan út elején, aminek minden mérföldköve tapasztaltabb, ügyesebb és boldogabb anyává tesz bennünket. Anna lányom 58 centivel és majd 4 kilóval, 10 nappal a kiírt időpont után látta meg a napvilágot. Burokrepesztéssel és számtalan oxitocin injekcióval megsegítve, 12 óra nehéz vajúdás után ott pihegett az én meggyötört, kékes-rózsaszínű, hosszú hajú tündérkém a pocakomon. Megtapasztaltam: igaz a hír, a pokoli fájdalmak valóban mennyei boldogságba torkollanak! Tudtam, ő az enyém volt, van, és lesz is, amíg a világ a világ. Gyanútlanul azt hittem, a szenvedésnek vége, jön a csodálatos harmónia. Helyette életem legkritikusabb hetei következtek. A fáradtsággal akkor még nem volt gondom: a picik gurulós ágyacskáit éjszakára kötelezően a „Bébiparkolóba”, a nővérszobába toltuk. Hogy legszívesebben egy jégtömbön kuporogtam volna egész nap, az is csak hagyján: a gátsebre lelkileg fel voltam készülve. Arra viszont egyáltalán nem, hogy a szoptatás, a legtermészetesebb, legösztönösebb boldogságos kapocs baba-mama között minden lesz, csak nem örömteli. Az egész éjjeli szopiszünettől reggelente gyulladt keblekkel, 39 fokos lázzal, tökéletesen elzáródott tejcsatornákkal ébredtem, élő mellszoborként próbáltam kicsikémet táplálkozásra ösztönözni. Ráadásul a természet kegyetlen tréfája folytán görögdinnye nagyságú méhünk is pont a szoptatás alatt felszabaduló hormonok hatására (nem elhanyagolható fájdalmakkal kísérve) húzódik össze kicsiny körte nagyságúvá… Kínomban legszívesebben letéptem volna a csodálatos fényképet a falról, amin egy gyönyörű, ápolt és kipihent anyuka hajolt világszép újszülöttje fölé, és szoptatta boldog, megelégedett mosollyal, miközben én csapzottan, lázasan, a fogamat összeszorítva sírtam, és a fájdalomtól hétrét görnyedve imádkoztam, hogy aluszékony, szemmel láthatóan fogyókúrázó Annácskám ébredjen már fel, és csodálatos vákuum-technikájával enyhítsen kínjaimon. Még legendás humorérzékem is cserbenhagyott ebben az időszakban, pedig ha akkoriban olvasom Kay Burley könyvét, melynek alcíme: mítosz és valóság az áldott állapotról (idézek: mindent megadnék, ha egy, nem pedig kettő lenne rajtam ezekből az agyonharapdált mellekből), talán nem éreztem volna, hogy egyedül én vagyok ilyen szerencsétlen, „kétbalmelles” ezen a világon. S milyen furcsa: a családom körében nem éppen legnépszerűbb tulajdonságom, az azóta nagybetűvel és szeretettel emlegetett Makacsságom életünk legjobb szolgálatát tette: nem adtam fel. Csak azért sem. Sokat segített egy kismamák szoptatását segítő internetes oldal: tőlük tudtam meg, nem a kímélés, hanem a minél gyakoribb szoptatás a megoldás. Gyorsabb a gyógyulás, ráadásul a tej mennyisége is a kereslet-kínálat elvén gyarapszik. Szoptatni kezdtem éjjel-nappal, ébresztgetve kis mormotámat, a babamérleget (s a vele járó örökös szorongást) örökre száműztem az életünkből. Beszereztem azt a lanolinos gyógykenőcsöt, ami a sebes, repedezett bőr összeforrasztója. Elkezdtem rendesen enni, elfogadva végre a felkínált segítséget (anyukám és férjem anyukája is istenien főz), ami elég időszerű volt, lévén, hogy két hétig rendszeresen megfeledkeztem róla. Rengeteg ásványvizet ittam. Etetés előtt fejtem, szegény bébikémnek, így nem egy kősziklával kellett próbálkoznia (a rengeteg tejeszacskótól viszont alig lehetett becsukni a mélyhűtőajtót). És szépen, lassan, feledve fájdalmat és kétségbeesést, büszkén és boldogan, mindkettőnk nagy megelégedettségére, két évig szoptattam Annapannát. Már akkor eldöntöttem: egyszer, ha módom lesz rá, segítségül elmesélem a történetem. Annál is inkább, mert sajnos utólag tudtam meg, hogy az egyik legjobb barátnőm végső kétségbeesésében (mivel azt hitte, az előbbi tünetek az alkalmatlanság jelei), két hét után feladta a küzdelmet. Szégyellt beszélni róla, még velem is. Pedig jó lenne, ha az, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem lenne tabu. Már csak azért sem, mert tartok tőle, többen vagyunk, akiknek a kezdet nem ment könnyen, még ha nem is divat beszélni róla. Sára lányom születésekor már résen voltam: ő Valentin-napon, fél óra alatt robbant a világra. Velem volt éjjel-nappal, igény szerint szoptattam az első perctől. Kéznél volt a jól bevált kenőcs is, és már tudtam, hogy gyulladás ellen a legjobb a kézzel fejés, s arra egy jó csecsemőosztályos nővér (bizony még a kősziklából is tejet tud fakasztani). Ettem-ittam, mint egy kisangyal. Ennek ellenére még így sem volt könnyű, de már nem a hét-, csak az egyfejű sárkányt kellett leküzdenem. S ezúttal a humorérzékem sem hagyott cserben: sorstársaimmal jókat nevettünk – saját magunkon. Forrás:
