2013. január 26. – Akadály a fagyott láb 2013-02-01 Barangoló Megosztás: Tweet A téli Nanga Parbat Expedíció Ács Zoli szellemi gyermeke. Ez úttal ő kezdi a beszámolót, majd Dávid veszi át a szót. Azzal a szándékkal indultunk el ma reggel, hogy felmenjünk az 1-es táborba. Ott töltsük az éjszakát, másnap elkezdjük felderíteni a 2-es tábor felé vezető útvonalat és visszatérünk az 1-es táborba. A rákövetkező napon felállítjuk a 2-es tábort, esetleg ott alszunk, majd visszatérünk az alaptáborba. A tervnek megfelelően meglehetősen nehéz zsákokkal indultunk el. Sajnos már az első emelkedőnél éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Dávid és Ian könnyedén jöttek mögöttem, nekem pedig minduntalan meg kellet állnom, pihenni. Ez eléggé idegesített, nem szerettem volna feltartani a csapatot. Azonban bárhogy is igyekeztem, nem tudtam gyorsabban menni. Nem tudtam mi lehet az oka. Az biztos, hogy a lábfagyásom miatt akklimatizációs szempontból hátrányban voltam a csapat többi részéhez képest. Azonban erre az emelkedőre pár nappal korábban már – meglehetősen nehéz zsákkal – kb. fél óra alatt sikerült felérnem úgy, hogy meg sem kellet állnom. Most azonban valamiért nem ment. Az emelkedő tetején szóltam a többieknek, hogy így soha sem érjük el az 1-es tábort és szerintem vissza kellene fordulnom. Ők nagyon megértőek voltak és bíztattak, hogy legalább a Depóig menjek el velük és majd ott megbeszéljük. Ebben maradtunk. Lassan araszolgatva végül elértük a Depót. Közben az olasz-francia páros is utolért bennünket Alival megtámogatva. A Depónál aztán megbeszéltük, hogy így – mivel most nem tudok felmenni -, még nagyobb akklimatizációs hátrányba kerülök, amit már nagy valószínűséggel nem tudok majd behozni az expedíció során. Ezért megegyeztük abban, hogy innentől már csak, mint alaptábori segítő veszek részt a munkában. Természetesen igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt. Búcsút vettünk egymástól. Dávid és Ian megindult felfelé. Én még egy ideig fényképeztem, néztem őket, majd én is elindultam, de lefelé az alaptábor felé. És innentől én, Dávid veszem át a szót Nehéz volt látni, ahogy Zoli erőlködik. Ez a kaland, a téli Nanga Parbat expedíció az ő szellemi gyermeke. Együtt álmodoztunk, nézegettük a képeket. Zolival együtt mászunk első, 1998-as „himalájai” (tulajdonképpen Hindukush hegységbeli) expedíciónk óta. Csendben, lassan értük el a depót. Zoli köhögött, előrehajolt. Nem sokat beszéltünk. Megöleltük egymást, megállapodtunk a rádió időpontokban, majd Iannal elindultunk felfelé. Miután átkeltünk a jéglabirintuson és elkezdtünk egyenletes tempóban emelkedni (ezúttal nem kötöttük be magunkat és továbbra is hótalpakat használva haladtunk) félúton megálltunk és visszanéztünk. Láttuk, ahogy Zoli távolodik, meg-megáll, visszanéz a hegy felé. A korábbi nyomunkat követve a reggeli időveszteség ellenére könnyűszerrel és még 5 óra előtt, világosban értük el egyes táborunkat. A háromszemélyes sátorban kényelmesen berendezkedtünk, majd főzőcskézni kezdtünk. Az éjszakában sokáig sziszegett a gázfőző, sokáig beszélgettünk arról, hogyan tovább. Forrás:
