Meddig normális a testvérféltékenység? - 2. rész

Mikor és hogyan lépjenek közbe a szülők?

„Ő elmehet a barátaival moziba, akkor én miért nem?” „Őt jobban szereted, mint engem!” – hány ehhez hasonló megjegyzéssel találkoznak a szülők, ha több gyermekük van? A testvérféltékenység normális, de vajon milyen mértékben? S hogyan kezelhető?

Hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt?

A kiabálás valószínűleg az őrületbe kerget bennünket, de inkább ne kerüljünk a vita kellős közepébe, leszámítva, ha a gyerekek biztonsága forog kockán. Próbáljuk hagyni, hogy a gyerekek maguk oldják meg a köztük levő vitákat.

Ha ugyanis mindig közbelépünk, nem tanulják meg kezelni a konfliktust, s úgy tűnhet, mintha egyiküket előnyben részesítenénk a másikkal szemben – különösen, ha mindig ugyanazt a gyereket büntetjük.

Persze, bizonyos nézeteltérések kezelése könnyebb, mint a többié, s ezeket egyszerűbben meg is oldják a testvérek.

Íme azonban néhány tipp azokra az esetekre, amikor a szülő már nem maradhat kívül a vitából.

Különítsük el a gyerekeket: hagyjuk őket lehiggadni a saját sarkukban vagy a szobájukban. Olykor mindegyiknek kell egy kis tér, távol a másiktól, hogy elgondolkodjon.
Tanítsuk meg a gyermekeket az alku és a kompromisszum fogalmára és gyakorlására: mutassuk meg nekik, hogyan oldjanak meg egy problémát úgy, hogy mindketten elégedettek legyenek. Előszöris kérjük meg őket, hogy hagyják abba a kiabálást és kezdjenek el kommunikálni. Adjunk esélyt mindkét lurkónak, hogy saját szemszögéből mesélje el, mi történt. Hallgassuk meg őket és ne ítélkezzünk. Próbáljuk meg tisztázni a problémát, s kérjük meg a testvéreket, találjanak olyan megoldást, amely mindenkinek jó. Ha nem állnak elő semmilyen ötlettel, akkor mi magunk mondjunk lehetőségeket. Ha például egy játékon veszekszenek, ajánljuk fel, hogy ütemtervet írunk, ki mikor használhatja az adott játékot.
Kényszerítsük ki a szabályokat: győződjünk meg róla, hogy a gyermekek betartják a számukra előírt szabályokat – így például nem ütik egymást, nem teszik tönkre a másik dolgait. Hagyjuk, hogy a testvérek beleszólhassanak a szabályok kialakításába és betartatásába. Maguk is vállalhatják, hogy ha valami rosszat követtek el, ne nézhessenek meg egy műsort vagy hasonló büntetést kapjanak. Amennyiben a lurkók betartják a szabályokat, dicsérjük meg őket ezért. A szabályok természetesen mások lehetnek a csemeték életkorának megfelelően.
Ne legyenek „kedvencek”: ha egyik gyermek folyamatosan problémákat okoz is, míg a másik egy angyal, cseppet sem tanácsos a rosszabbul viselkedő lurkó fejéhez vágni: „miért nem tudsz olyan lenni, mint a testvéred?”. Ez csak még jobban felháborítja, sőt egymás ellen fordítja a gyerekeket. A nem egyenlő bánásmód nemcsak a csemeték között, hanem a szülő és a gyermekek között is megsérti a kapcsolatot.
Ne tegyünk mindent egyenlővé: tökéletes egyenlőség egyetlen családban sincs. Az idősebb gyermeknek nyilvánvalóan többet engednek meg a szülők, mint a kisebbnek. Ahelyett, hogy megpróbálnánk egyenlővé tenni őket, kezeljünk minden gyermeket egyedülálló és különleges egyénként.
Adjuk meg a csemetéknek a jogot arra, hogy saját dolgaik is legyenek: az osztozkodás fontos, de ne kelljen mindenen osztozniuk. Birtokoljanak saját tárgyakat, holmikat is a gyermekek.
Tartsunk családi találkozókat: hetente egyszer érdemes egy összejövetelt rendezni, amelyen mindenki elmondhatja, mi nyomja a lelkét. Adjunk esélyt minden családtagnak erre és találjunk megoldást a gondokra.
Minden gyermeknek szenteljünk külön figyelmet. Nehéznek tűnhet külön időt tölteni mindegyik gyermekkel, különösen egy nagy családban, de fontos. A figyelem hiánya ugyanis az egyik oka annak, ha előjön a testvérféltékenység és a vita. A lurkók legyenek tisztában azzal, hogy mindegyikük értékes számunkra és ezt mutassuk is ki. Legyenek speciális napok, amikor csak egyikükkel megyünk el valahova, például egy mozifilmre vagy vásárolni. Már fél óra is sokat számít, amit kettesben töltöttünk.

Ha egyik testvér elveszíti az önkontrollt

Teljesen normális, hogy a testvérek időnként harcolnak egymással. Ám ha ez odáig fajul, hogy egyikük megsérül, fizikailag vagy érzelmileg áldozattá válik, a másikat meg kell állítani. Ha egyik testvér állandóan üti, megharapja, „kínozza” valamivel a másikat, lekicsinylően viselkedik vele, az a bántalmazás egyik formája és a szülőnek közbe kell lépnie. Ha magunk nem tudunk zöldágra vergődni a gyermekkel, érdemes gyermekorvos vagy mentális egészségügyi szakértő segítségét kérni.