Hogyan védekezzünk a gyomok ellen?

Milyen gyomok is támadhatják meg a pázsitunkat? Nem könnyű erre válaszolni, hiszen a gyomnövény fogalma alapvetően megítélés és személyes nézőpont kérdése, hiszen mindig azt a növényt nevezzük gyomnak, ami éppen a nem kívánatos helyen nő.

Egyesek egyenesen elutasítják a „gyom” fogalmát, és mindennek örülnek, ami a kertben nő, amíg mások szemében a pázsiton és a rózsán kívül gyakorlatilag minden növény nemkívánatos a kertben. A legtöbbek nézete valahol e két szélsőség közötti, és csak a legpimaszabb, legdurvább, és a többi növényt legjobban elnyomó „idegeneket” válogatják ki. Minél lazábban állunk a „gyomnövény” fogalmához, annál kevesebb fáradsággal és ráfordítással gondozhatjuk a pázsitunkat, illetve a kertünk egészét.

„Az én pázsitomban semmi keresnivalója a százszorszépnek” – hallhatjuk néha. Mindig vannak tökéletességre törekvők, akik napi rendszerességgel fésülik át a kertjük dús zöld szőnyegét, gyanús tőlevélrózsák, vagy túl széles fűszálak után kutatva. Mindig készenlétben van náluk az aszatkiszúró, vagy akár csak egy éles konyhakés, hogy a nemkívánatos növényeket azonnal eltávolítsák. Adott esetben pedig gyomirtó szerekhez is kell folyamodniuk, hogy újra rendet teremtsenek a káoszban.

Sok-sok pénzbe, időbe, fáradságba, munkába és vegyszerbe kerül az egyöntetű, szép, puha zöldfelület – ha tehát a paradicsomian tökéletes pázsitra vágyunk, jó, ha tudjuk, hogy az csak rengeteg ráfordítással valósítható meg. A szép látvány igénye mellett lehetnek viszont gyakorlati okai is az alapos gyommentesítésnek.

A gyepben megtelepedett százszorszép, illetve még inkább a lóhere erősen vonzza a méheket, amitől a mezítlábas pázsitjárás kicsit veszélyesebbé válik: főleg a mászó kisgyermekek vannak kitéve annak, hogy a kezükön, az arcukon vagy akár a szájukon is méhcsípést szenvedjenek. Az erősen elgyomosodott gyep ezenkívül kevésbé puha, és kétségtelenül más érzetet kelt, mint a sűrűn begyökeresedett, ápolt pázsitszőnyeg.

Fű a fűben

Nemcsak a kétszikűekre kell gondolnunk, ha a pázsitot gyomosító növényeket vesszük számba – az ellenség legtöbbször a fűfélék közül kerül ki. A fűmagkeverékkel megvásárolt és felnevelni kívánt fajok között gyakran megtelepednek egyéb, nemkívánatos, gyomosító füvek is. Durva, széles leveleikkel, illetve elütő zöld árnyalatukkal tűnnek ki az egyöntetű pázsitból, és főleg a gyengébb növekedési erélyű díszfűfajokat nyomják el.

Vegyszerrel nem védekezhetünk ellenük, és kézzel is sokkal nehezebb tőlük megszabadulni, mint a „hagyományos” kétszikű gyomoktól. A legkevésbé kedvelt fűfajok közé sorolják többnyire az egynyári perjét (Poa annua), a csomós ebírt (Dactylis glomerata), a pelyhes selyemperjét (Holcus lanatus) és a tarackbúzát (Elymus repens).

A pitypang és a mezei aszat jellegzetessége a mélyre hatoló karógyökér. Leveleik mindegyike a talaj szintjében, egy síkban terül el, virágzati szárukat pedig az úgynevezett tőlevélrózsa közepében hozzák. Utóbbinak megfelelően magasra kell nőnie ahhoz, hogy a szél belekaphasson a termésekbe (a pitypangnál például a jól ismert ernyőcskékbe), és a ritkásabb gyepfoltokra szállíthassa azokat, ahol a csírázás után már meg is indul a mélyebb talajréteg felé az újabb karógyökér. Tőlevélrózsák

A pitypang elleni egyetlen megoldás, ha maradék nélkül eltávolítjuk a gyökerét a talajból – ellenkező esetben a benn maradt részekből újra kihajt a teljes növény.

Az aszat ugyanakkor nem bírja a fűnyírást, az újonnan telepített gyepből azonnal eltűnik. A százszorszép viszont számos újabb levélrózsát hoz, és egyetlen apró növényből hamar egész foltok jönnek létre. Ha meg akarunk szabadulni tőle, akkor időben észre kell venni, és még akkor kel beavatkozni, amikor még csak egyesével jelennek meg a levélrózsácskák.

Ennek köszönheti a növény széleskörű elterjedését, és nem ok nélkül emlegetik Észak-Amerikában a „fehér ember lábnyomaként”. A nagy, a réti és a lándzsás útifűfajok (Plantago major, P. media és P. lanceolata) irtásához is célravezető a kiszúróeszköz használata, mivel a levélrózsák viszonylag zömökek.

A földben maradt gyökérdarabokból mindenesetre újra kihajthat a növény. A nagy útifű (Plantago major) tőlevelei még jobban simulnak a talajhoz, ráadásul nem árt nekik a taposás, sőt az sem, ha időnként az autó is keresztülmegy rajtuk. Egyben jelzőnövény: tömörödött, gyakran taposott talajon jelenik meg.

Virágzati szárai drót-szerűen rugalmasak, fűnyírásnál csak elhajlanak, és rövidesen ismét a magasba emelkednek. Magjait a szél terjeszti, illetve a víztől megduzzadva ragadóssá válnak, és tudtunkon kívül a cipőtalpra tapadva messzire elhurcolhatjuk őket.

Forrás: