A monogámia történelmi igazságtalanság?

Miért nyaljuk be az örök szerelem mézesmadzagát, ha közben a boldogtalanság savát és borsát is meg kell ízlelnünk? A monogámia mazochizmusának rajongótábora meddig tart még ki?

Minden lelkes kisiskolás és még a kevésbé gyakorlott matekzsenik is tudják, hogy egy meg egy, az bizony kettő. Ez a művelet megdönthetetlen. A végeredmény pedig egy erős és összeforrt szám, a kettes. Igen ám, de mi van akkor, ha az összeadás egyik ”egyese” nem akar teljesen összefonódni számpárjával?

Ő egyedülálló, kiegyensúlyozott egyes kíván maradni. Az eddig külsőleg tökéletes és harmonikus szerelemben élők egyike, vagy éppen az, aki egy ilyen összefonódás előtt áll a másik felével egy nap meggondolja magát.

A legtöbbeknek bolondnak tűnhet, hogy nem élne az említett örökös együttlét lehetőségével. A már elkötelezett és hűséges, odaadó kapcsolatban élő barátok, ilyenkor ehhez hasonló tanácsokkal látják el a különcködőt: „ugyan már, nőj fel!”, „ő végre rendes és becsületes.. mi kell még?” és persze a legtipikusabb mondat a „te sem leszel fiatalabb..” 

Azok, akik kutatják az igazit, vagy éppen már belefáradtak a keresésbe csupán egy űrt akarnak betölteni. A magány óriási ürességet fúr az ember lelkébe. Azok, akik nem találják meg magukban a kiegyensúlyozottság és elfogadás kulcsát, esélyük sincs arra, hogy az általuk hőn áhított társra ráleljenek.

Aki nem képes beszélgetni magával és ezzel betömni azt a bizonyos űrt, az a legmagányosabb ember. De épp itt van a kutya elásva.

Egyedül nem megy 

A legtöbb ember fogalomköre a párkapcsolati társságról abban merül ki, hogy szeretik egymást és mindig számíthatnak egymásra. Ők egymáséi és egymásért vannak. Hát ideje felébredni! Ugyanis a rabszolgatartás kora már rég leáldozott.

Hogy jön bárki is ahhoz, hogy a társa lelkét és testét foglyul ejti? Úgy akar kiszabadulni a saját kis magányos világából, hogy fékezhetetlen birtoklási vágyát örökös elkötelezettséggel pecsételi meg?

Az ellenőrizgető SMS-ek, hívások és alattomos kérdezősködések a szerelem béklyói, a bizalmatlanság jelei. Annak a jele, hogy nem bízunk saját magunkban és nem tudjuk kik is vagyunk valójában. Egy magabiztos és teljes életet élő személynek nem biztos, hogy szüksége van egy 0-24-es társra, rabszolgára pedig semmiféleképpen sincs.

Barátság némi plusszal 

Sokaknak nehéz elhinni, hogy egy individualista korban, mely némi egocentrizmussal és karrierista szemlélettel van megfűszerezve, nem mindenki érzi szükségét, hogy igába hajtsa a fejét.

A tartós és hagyományos értelemben vett párkapcsolatok tartópilléreit dönti le a manapság igen divatos “barátság, kölcsönös előnyökkel” típusú kapcsolati forma. A testi szükségletek kielégítésére használt, viszonylag érzelemmentes kapcsolatok népszerűek és egyre inkább működőképesek.

Mindenki megkapja amit akar, majd dolga végeztével továbbáll. Ez sokaknak szegényes, de az biztos, hogy láncok nélküli. Egy ilyen kapcsolatban van időnk magunkra figyelni.

A páratlan pártalanság rejtelmei 

A szerelem a különféle béklyóival és hozzá kapcsolódó kötelezettségeivel már évszázadok óta gyűjti rajongótáborát. Nincs is probléma azzal, ha a szerelem első számú alapszabályának megfelelően csak egy embert szeretünk, de az az egy valaki elsősorban mi magunk legyünk.

Ezt a szerelmet ne az énközpontúság és az önzőség táplálja, hanem az a hit, hogy a Földre azért teremttettünk, hogy kiteljesítsük saját életünket. Egy kötelékekkel körbebástyázott párkapcsolatban nincs esélyünk megvalósítani magunkat. A monogámia, tehát valóban igazságtalanság, méghozzá velünk szemben.

A szerelem, pedig egy olyan belső húr, amit először magunkban kell megpengessünk, hogy mást szerethessünk és ne támaszra áhítozzunk az örökkön-örökké tartó párkapcsolatunkban.

Forrás: Életmód.hu

Forrás: https://napidoktor.hu/index