Medúza Kapitány 2011-07-27 Napi Hírek Megosztás: Tweet A szerény medúzák némi tekintélyre tesznek szert, mivel kiderült, hogy tapasztalt tengerészként navigálnak a vizek mélyén. A lenézett, "agyatlan" medúzák némi tekintélyre kezdenek szert tenni a legújabb kutatásoknak köszönhetően, amelyek kimutatták, hogy e látszatra oly szerény szervezetek sokkal összetettebb, összerendezett cselekvésre képes lények, mint eddig hitte a tudomány. A "zsákszerű", kocsonyás medúzák 600-700 millió évvel jelentek meg bolygónkon, vagyis kétszer olyan régen, mint az első csontos halak vagy a rovarok, valamint háromszor idősebbek, mint a legkorábbi dinoszauruszok. "A medúzák a legrégebbi soksejtű szervezetek a világon" – hangsúlyozza David J. Albert, a Roscoe Bay Tengerbiológiai Laboratórium (Vancouver) medúzaszakértője a The New York Timesnak. Tisztes koruk ellenére a medúzák túl egyszerűnek tűntek, alig látták többnek őket valamiféle agyatlan, megkocsonyásodott protoplazmánál – elvégre hol is van a feje, a szíve, vajon melyik az eleje és a háta, és miként érvényesül esetében a bilaterális (kétoldali) szimmetria? Következésképpen a legutóbbi időkig érdemtelenül mellőzte vagy félreértette a tudomány a medúzákat. Új kutatások azonban bebizonyították, hogy a látszatnál sokkal összetettebb lényekről van szó. Anders Garm, a Koppenhágai Egyetem kutatója kollégáival a Current Biology című folyóiratban például a medúzák elképesztő látórendszeréről számolt be. Mint kiderült, a "szimpla" lényeknél 24 szemből álló interaktív rendszer fejlődött ki. A szemek 4 különböző típusba sorolhatók, amelyek közül kettő nagyon is emlékeztet az emberi szemre, és e bonyolult látórendszernek köszönhetően a medúzák tapasztalt tengerészként navigálnak a vizek mélyén. Richard A. Satterlie, az Észak-Karolinai Egyetem (Wilmington) professzora a Journal of Experimental Biology című folyóiratban megkérdőjelezi azt az általánosan elfogadott elméletet, amely szerint a medúzák híján vannak olyasféle struktúrának, amely a központi idegrendszerre emlékeztetne. "A neuronok (idegsejtek) eloszlása a medúzák esetében sokkal diffúzabb (szétszórtabb), mint ezt az aggyal és gerincvelővel rendelkező állatoknál megszokhattuk, ám elrendezésüket aligha tekinthetjük véletlenszerűnek, kaotikusnak" – jegyezte meg. Közlése szerint a medúzák idegsejtjeinek és a neuronok működésének vizsgálata kiderítette, hogy azok bizonyos helyeken csoportosulnak, meghatározott struktúrát alkotva, amelyek integráló központokként működnek. E centrumokba érkezik a külvilágról "tudósító" szenzorikus információ, amelyet itt "fordítanak le" megfelelő válaszokká. "A medúzák távolról sem olyan egyszerűek, mint hisszük, és teljességgel hibás az a felfogás, miszerint híján vannak a központi idegrendszernek" – emelte ki a professzor. Nem puszta reflexek David J. Albert kanadai tengerbiológus még ennél is messzebb ment, mondván: méltányos lenne elismerni, hogy a medúzák igenis rendelkeznek aggyal. A szakértő hosszú éveken át tanulmányozta a Roscoe-öbölben honos fülesmedúzák (Aurelia aurita) populációját. Vizsgálódásait a lehető legegyszerűbb kérdéssel kezdte: miként maradhat meg a medúzaállomány az öbölben a hatalmas vízmennyiséget megmozgató árapály-rendszer ellenére? A medúzáknak a planktonhoz hasonlatosan passzívan kellene ki-be sodródniuk a vízzel. Akkor vajon miért nem mossák ki a medúzákat a nyílt vizekre a hullámok? A vizsgálatok kiderítették, hogy a medúzák semmiképp sem passzívak: az apálykor, amikor a tenger visszavonul, a mélybe buknak le, és a csendesebb vízrétegekben várják ki a veszély elmúltát. A tengerbiológus kutatásai szerint a medúzák a víz sótartalmát is képesek "mérni". Így elkerülhetik a hó olvadásakor az öbölbe beömlő édesvízi folyamokat, ismét csak a mélyben keresve menedéket, ahol kellően sós a víz. Ráadásul e "kocsonyás" lények képesek megkülönböztetni a "baráti" medúzákat a veszélyt jelentő ragadozó medúzáktól. "Ezek nem puszta reflexek, hanem viselkedés, amely egyfajta agyi funkciókat feltételez. Hiszen mivel is foglalkozik az agy? Kontrollálja a viselkedést" – magyarázta Albert, aki a Neuroscience című folyóiratban megjelentetett tanulmányában ismertette eredményeit. Nagy túlélők A medúzák egyaránt megtalálhatók a nyílt óceánban, ahogy a lagúnákban, de némelyek az édes vízben is elboldogulnak. Kevés oxigént igényelnek, így remekül elvannak olyan szennyezett vizekben, ahol más tengeri életformák nem képesek megélni. Nagy túlélők, hiszen átvészeltek az élővilág öt kihalási eseményét. A felnőtt medúzák testmérete igen különböző. Akadnak köztük parányiak, mint az alig körömnyi nagyságú irukandzsi, amely Ausztrália keleti partjainál honos, és az összes medúzafaj közül az eddig ismert legerősebb mérget juttatja áldozatába. Vannak hatalmas méretűek is, mint a szakállas medúza (Cyanea capillata), amelynél a harang átmérője eléri a 2,5-3 métert. Eltérőek a külső megjelenésük. Némelyek dobogó szívre vagy gombára hasonlítanak, de vannak napernyőre emlékeztetők, miként elegáns kalapot formázók is. Az összes medúza ragadozó, planktonokkal, apró rákocskákkal, kisebb halakkal táplálkozik. A táplálék bevitelére és a salakanyag ürítésére egyetlen testnyílás, az űrbél szolgál. Akadnak közöttük passzív vadászok, amelyek karjaikkal vizet áramoltatnak szájnyílásuk felé, beszippantják és kiszűrik a táplálékot. Egyes fajok viszont aktív vadászok, a csalánsejteket tartalmazó tapogatóikkal megmérgezve áldozataikat. Az általuk termelt idegmérgek sokszor elég erősek ahhoz, hogy nagy testű állatokat vagy akár az embert is megöljék – vagyis olyan áldozatokat ejtsenek, amelyeket még véletlenül sem szándékoznak megenni. Forrás:
