Mindent a rákról - Könyv részletek - 7. rész

Részlet-sorozat a világhírű könyvből a napidoktor.hu-n! Rendszeresen olvashattok Siddhartha Mukherjee – Betegségek betegsége – Mindent a rákról című könyvéből különböző részleteket.

A Magyar Rákellenes Liga 1993-tól minden évben Nemzeti Rákellenes Napot szervez április 10-én dr. Dollinger Gyula (1849-1937) sebészprofesszor, egyetemi tanár születésnapján, akinek a nevéhez fűződik a dohányzás és a rák összefüggéseinek hangsúlyozása, valamint a rákregiszter létrehozása, amely a magyarországi daganatos megbetegedések tudományos feldolgozását indította el.

A Nemzeti Rákellenes Nap célja, hogy a társadalom minden rétegét bevonják a rák elleni küzdelembe, s felébresszék az egyének felelősségét önmaguk iránt.

A napidoktor.hu az eseményhez kapcsolódóan sorozatot indít, melyben részleteket közöl a Magyarországon közelmúltban megjelent világhírű könyvből: A Betegségek betegsége – Mindent a rákról című könyv szerzője, Siddhartha Mukherjee, a columbiai egyetem onkológus kutatóorvosa.

A nem mindennapi lenyűgöző olvasmány a szakma és a nagyközönség kitüntető elismerését vívta ki az egész világon: elnyerte a Pulitzer-díjat, a Könyvek egy jobb életért díjat, a Guardian első könyveseknek járó díját, a Time Magazin pedig minden idők legjobb 100 könyve közé választotta.

Magyarországon a Libri Kiadó jelentette meg, már kapható a könyvesboltokban.

7. rész

„Most a rákon van a sor, hogy olyan betegséggé váljon, amely nem kopog, mielőtt belép.” (Susan Sontag)

Hajlamosak vagyunk „modern” betegségként gondolni a rákra, mert a vele kapcsolatos hasonlataink is új keletűek. A kór lényegében egyfajta túltermelés – gyors, megállíthatatlan, a megzabolázhatatlanság örvényévé torzult növekedés. Manapság a biológia a sejteket egy molekuláris gépezetként ábrázolja. Rákról akkor beszélünk, amikor ez a gépezet képtelen ellenállni az egyik legalapvetőbb parancsnak („fejlődj!”), ezért átalakul egy elpusztíthatatlan, öngerjesztő automatává.

Ahogyan a XX. században a rák jelentése eggyé vált a nyomorúság vagy sorscsapás fogalmával, az nagyban emlékeztet – mint Susan Sontag erőteljesen érzékeltette A betegség mint metafora című könyvében – egy másik korszak emblematikus betegségére: a XIX. század tuberkulózisára. Sontag szerint mindkét betegség egymáshoz rendkívül hasonló módon „visszataszító – a szó eredeti értelmében: vészjósló, undorító és visszataszító az érzékeink számára”. Mindkettő elszívja az életerőt, mindkét kór gyötrelmessé teszi a várakozást a halálra, és mindkét esetben meghatározóbb a haldoklás, mint maga a halál.

A párhuzamok ellenére azonban a tuberkulózis egy másik korszak betegsége volt. A tébécé (vagy tüdővész) a viktoriánus romanticizmus patológiásan szélsőséges esete volt – ugyanaz a folyamatos lázban égés, kérlelhetetlenség, lélektelenség és ugyanaz a kínlódás. A tüdőbaj a költők betegsége volt: John Keats csendesen fohászkodott a halálért a Spanyol lépcsőre néző kis római szobájában. A megszállottan romantikus Byron arról ábrándozott, hogy amikor a betegségben haldoklik, azzal mély benyomást tesz majd az imádott hölgyre. Mint Thoreau írta 1852-ben, „a halál és a betegség gyakran gyönyörű, mint… a tüdőbaj ideges ragyogása.”

Thomas Mann A varázshegy című művében ez az „ideges ragyogás” túlfűtött kreatív erőket mozgósít az áldozataiban – megvilágosító, alkotó és katartikus erőket. A képet érezhetően a korszak alapvető hangulata és irányzatai inspirálták. A rákhoz inkább jelenkori képek társulnak. A rosszindulatúan elfajult sejtek borzalmasan individualisták, „a szó minden lehetséges értelmében nonkonformisták” – mint a sebészorvos-író, Sherwin Nuland megjegyzi. A metasztázis szó azt a történést jelenti, amikor a ráksejtek a szervezetben az egyik helyről elvándorolnak egy másikra. A meta és a sztázis szavaknak ez a furcsa összevonása szó szerint azt jelenti, hogy „nyugalmon túli helyzet” – egy rögzítetlen, több vonatkozásában is bizonytalan állapot, amelyből napjaink jellegzetes változékonysága köszön vissza. Ha a tüdőbaj a szó szoros értelmében kizsigerelte az áldozatait (a tuberkulózis-bacilus hatalmas üregeket vájt a tüdejükbe), akkor a rákbetegség valósággal megfojtja őket azzal, hogy a szervezetüket túl sok sejttel zsúfolja tele. Így vagy úgy, de lényegében mindkettő felemészti a betegeket – a tébécé esetében a baktériumok, a ráknál pedig a rákos sejtek sorvasztják el.

A rák terjeszkedő politikát folytat; letámadja és átjárja a szöveteket, „gyarmatosítja” a szervezet távoli területeit, megveti a lábát egy szervben, majd továbbindul, hogy újabbakat hódítson meg. Makacs, leleményes, erőszakos, territoriális és néha defenzív, mintha példát akarna mutatni nekünk a túlélésből. A rákkal szembekerülni azt jelenti, mintha egy olyan párhuzamos fajjal kerülnénk összeütközésbe, amely jobban adaptálódott a fennmaradáshoz, mint mi magunk.

Ez a kép – a rák, mint a mi jelenkori mindenre elszánt, rosszindulatú hasonmásunk – kísérteties, mert többé-kevésbé igaz. A ráksejt a normális sejt megdöbbentő módon és mértékben elfajult változata. A rák elképesztően sikeres betolakodó és gyarmatosító, mert pontosan ugyanazok a tulajdonságok jellemzők rá szélsőséges mértékben, amelyeknek köszönhetően mi magunk fajként és egyedi szervezetként is olyan sikeresek vagyunk. Folytatása következik"

Folytatása következik