Létezik romantika a gyerekek mellett?

Let’s Talk About Sex baby… beszéljünk a szexről! Vagy helyesebben a szekrénybe zárt szerelemről, a romantika pillanatairól.

Létezik-e romantika öt gyerek mellett?

Kellene, hogy létezzen…, de jó lenne hozzá legalább öt perc – na, jó már hárommal is beérnénk – magány…, igazából az időbeli elhelyezkedés már nem is számít (bár a kimerültségtől és alváshiánytól bármikor leragadni képes szempilláimat megtámasztó fogpiszkálóktól némileg csökken a csáberőm, de Férj még ezen is túltenné magát lazán), csak az a három perc meglenne bárhol, bármikor…

Férj szerint erre körülbelül akkor van esélyünk, ha majd már a kutya is megdöglik. Nos, mivel kutyánk az nincs, ergó jó sokat várhatunk az ideális pillanatra, de addigra talán már mi is alulról szagoljuk az ibolyát vagy olyan vének leszünk, hogy a virgonckodás mint olyan már csak az idegen szavak szótárban létezik majd számunkra.

Szóval, akadályok azok vannak, elkél hát némi leleményesség. Ezen a téren az utóbbi időben igen sokat fejlődtünk, mert az öt gyerek már tömeg és nem lehet csak úgy láthatatlanul felszívódni előlük, mert mindig találnak okot arra, hogy a föld alól is előkerítsenek, ha úgy érzik szükségét. Korábban még működött a dolog: egyrészt kevesebben voltak – nem tudtak egyszerre annyifelé keresni… most meg már régen rosszul hangzik, amikor meghalljuk Nagyfiú hangját: “Váljunk szét, úgy könnyebben megtaláljuk őket! Ti ketten a konyha-háztartási helyiség-fürdő vonalán keresgéljetek, ti ketten a hálószoba-nappali-előszoba vonalon támadjatok, én pedig fönt nézek szét!”

Másrészt kisebbek is voltak és ennek köszönhetően a lakáson belüli tájékozódási képességük is korlátozotabb volt, teszem azt, nem ismerték még az összes búvóhelyünket… azóta sokat fejlődtek ezen a téren és a memóriájuk is egyre jobb. (Emlékeztek? A múltkor is anyáék valamiért a hálószobai ágy másik oldalán, a földön gubbasztottak… alig találtuk meg őket?! Ráadásul a magyarázatuk is tök dedós volt, hogy nekik is kell egy kis magány, szeretnének kettesben lenni… a ruhájukról nem is beszélve, ez a ruhacsere dolog tök átlátszó, még hogy farsang!… micsoda hülyeség! Azóta ez a helyszín is kilőve…, pedig tényleg jó kis hely volt.)

Ha a nagyokat mégis sikerülne valamilyen módon átverünk, akkor lép színre Legkisebb, akinek a szeparációs szorongásából fakadó anya-felkutató szenzoraival szemben senkinek nincs esélye… még David Copperfield is felsülne.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem zárjuk be kulccsal az ajtót és akkor nem zavarnának. Elhihetitek, próbáltuk. Egyszer bezárkóztunk a hálóba, mert tényleg fullra voltunk már velük és amúgy is délutáni csendespihenő volt, a kicsik aludtak, a nagyobbak meg zenét hallgattak, kütyüket nyomkodtak, olvastak, vagyis szentül hittük, hogy jól lefoglaltuk őket… csak a csúcstechnológia ördögével nem számoltunk.

Már épp elmerültünk volna a meghitt romantikában, amikor…

– Anya, anya! Nem tudod, hol van a töltő? – kiabálta Nagylány – bár mint később kiderült, ő szentül meg volt győződve arról, hogy suttog – és lenyomta a hálószoba kilincsét.

De nem nyílt.

És itt elszabadult a pokol. Mi belülről próbáltuk védeni az állásainkat, ők kívülről próbáltak védeni minket…, vagyis inkább kiszabadítani, mert jó gyerekek módjára azt hitték, hogy akaratlanul kerültünk pácba. Az ellentétes célok és a kapkodás eredménye: egy törött kilincs és egy szobafogságra ítélt szülőpár. A gyerekek kint, mi bent… nem is akartam belegondolni, mi lesz, ha rövid időn belül nem oldódik meg a helyzet.

Próbáltatok már zárt ajtón keresztül távirányítással egy gyereket rávenni valami olyasmire, amihez egyáltalán nem ért? Na, és öt gyereket? Közben ugyanis megérkeztek a többiek is… Nagyfiú pedig előállt Férj szerszámosládájával.

Ha úgy vesszük, most aztán megvolt a három – sőt, öt – perc magány is, de valahogy mégsem az egymás iránti vágy tüze lobbant fel bennünk, hanem a jussunk-ki-minél-előbb érzés lebegett a szemünk előtt a következő párbeszédet hallva:

• Hú, apám, te tudtad, hogy édesapának három kalapácsa is van?
• Ez meg mi? Elég brutális darabnak néz ki!
• És ezzel mit lehet vajon csinálni? Próbáljuk ki!

Legkisebb szájából pedig folyamatosan ezt hallottuk: óóóóó-áááááá-hűűűűűűű!

A következő fél óra maga volt az örökkévalóság, de túléltük és a gyerekek igazi hősként tekintettek magukra, hogy milyen nagyszerűen megmentették a szüleiket a bajból, mi pedig büszkék voltunk rájuk, hogy ilyen jól feltalálták magukat és ilyen segítőkészek. Bár az igazat megvallva, jobban örültem volna, ha ezt nem most bizonyították volna be, de a szülői lét már csak ilyen: örülj annak, amit kapsz, akkor, amikor!

Tanulság? A fenti eset óta megerősítettük a kilincseket, az ajtózárakban nincs kulcs, helyette még lopottabb pillanatok vannak hajnalok hajnalán és az éj mély sötétjében… minden eshetőségre felkészülve az ágy szekrény felőli oldalán, hogy legyen hova bújni, ha muszáj, mert oda már csak nem másznak utánunk… vagy ki tudja?

Forrás: Mom with Five