Én vagyok a gyerek, akinek nem váltak el a szülei – pedig jobb lett volna

Tanulságként mesélem el az én történetem, hogy minél több olyan szülő hallja meg, aki arra való hivatkozással tartja fent az alapjaiban megromlott, boldogtalanná, elégedetlenné, lelki beteggé tevő házasságát, mert szerintük a gyereknek így a legjobb. Mert azzal áltatják magukat, hogy a gyerek így nem sérül, családban nő fel, így a helyes… Bárcsak az én szüleim elváltak volna annak idején…

Igazi alfahím volt az apám, ősösztönös, keménykötésű, de a szíve mélyén érzékeny bipoláris ember, beteljesült álmok helyett szakmai karrierrel. Az anyám pedig egy szorgalmas, ranglétrán lépegető, tudatos, de magáért kiállni mégis képtelen minisztériumi dolgozó. Nem voltak ők rossz páros az elején, közös úton indultak, lekötötte őket a családalapítás és otthonteremtés. De később az apám nagyságrendekkel eltérő vágyai felszínre törtek, hatalmas társasági életet élt az anyám mellett, szerelmes is lett, amiről az anyám igyekezett tudomást sem venni, és várni, hogy majd elmúlik. Hát nem így lett.

Én 8 év körüli gyerekként végig éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Apám kimaradt, mindig hazudott valami elfogadhatót, anyám el akarta hinni, én már akkor világosan értettem, miről van szó, pedig nem voltam felvilágosult gyerek. Apám viszont nagyon szerelmes lett, munkahelyi feszültségei is voltak, amit az alkohollal igyekezett elfojtani. Agresszív részeg volt. Rettegtem, amikor este hallottam zörögni a kulcsot a zárban. Tudtam, hogy ha meglát, belém köt, vagy anyámba, és annak nem csak ordítás lesz a következménye, hanem tettlegesség is jöhet.

Sokszor azonnal lekapcsoltam a lámpát a szobámban, és ruhástól bújtam be a paplan alá nyakig betakarva, jelezve, hogy én már alszom, itt se vagyok.

A balhék és viták mindennapossá lettek, kisiskolásként végighallgattam, ahogy marják egymást a másik szobában, minden energiájuk arra ment el, hogy elviseljék egymást, ezt a helyzetet, de mindig úgy döntöttek, hogy miattam együtt kell maradniuk. Akkor egyébként én is azt hittem, hiszen nem volt más minta előttem, fogalmam sem volt, hogyan lehetne másképp. Még kérleltem is őket, hogy fejezzék be, ne váljanak el, mert én mindkettőjüket egyformán szeretem. Ezt mondtam, de nem voltam tisztában azzal, amit mondok.

Teltek az évek, én nőttem, a viszonyuk nem változott, néhány napig bírta az apám, aztán berúgott, hazajött és kezdődött az ordibálás elölről. Nem is terhelnék senkit azzal, hogy gyerekként miket éltem át, milyen abszurd helyzeteket produkált az otthoni élet, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a GYEREK – vagyis én – egyáltalán nem volt tényező. Amikor két ember veszekszik, vitatkozik, minden energiájuk a harcra megy el. Észre se veszik, hogy mindezt a gyerek végigszenvedi. A gyerek – akinek az érdekében ez az egész elvileg zajlik – láthatatlan a szülei számára ilyenkor.

Persze gépiesen megkérdezte anyám este, hogy kész-e a leckém, bepakoltam-e a téskám, gyakoroltam-e zongora órára, és én gépiesen válaszoltam, hogy igen. Fogalmuk sem volt, hogy tanulmányi versenyeken veszek részt, hogy országos Bartók verseny második helyezettje voltam, nem jöttek el a koncertjeimre, mert nem is tudták, hogy van, én már nem is mondtam. Csak csináltam a dolgom. Bementem egyedül az igazgatói irodába, átkértem magam másik tanárhoz, mert az öreg Fraknói Rózsa néni állandóan üvöltött velem, és a cipősarkával verte a taktust úgy, hogy bemélyedések voltak már a faparkettán. Én meg nem akartam már több agressziót elviselni, elég volt nekem az otthoni. Még sok is a jóból, ami ugye mind az én érdekeimet szolgálta, hiszen miattam maradt együtt két ember, akik között már rég nem volt a szeretet írmagja sem.

Nem voltak családi nyaralások, mert nem akartak együtt menni sehova. Ilyenkor a nagymamámnál voltam, tőle tanultam meg szeretni, szeretve lenni, főzni. Ő volt a menedékem. Nem voltunk soha egyetlen egyszer sem együtt színházban, operában, moziban is csak egyszer, akkor is a Volt egyszer egy vadnyugatot kellett megnéznem kisgyerekként, mert apámat az érdekelte. Fogalmuk sem volt arról, hogy én igazából jó tanuló vagyok, és még jobb is lehetnék. Külön felvételi nélkül mehettem volna az Eötvös Gimnáziumba, bár én a Konziba készültem, de nem engedtek, mert apám – akinek sejtelme sem volt arról, mik a képességeim – közölte, hogy szakközépbe kell mennem, és ha megbukom, azonnal kivesz az iskolából és mehetek dolgozni. Szegény… Soha nem gyógyult be az a sebe, hogy nem lehetett zongorista, hogy nem azzal a nővel él, akiért tűzbe menne, egy boldogtalan, alkoholista, agresszív emberré változott, aki megindult a lejtőn. Nehogy már majd pont nekem legyen jó, ha már ő nem élhetett az álmainak, mert MIATTAM itt kell rohadnia ebben a családban. Tudat alatt büntetett a saját rossz döntéséért.

Anyám átvette a terheket. Én az iskolában minden hangos szóra elsírtam magam, és ez évtizedeken át így is maradt. Rettegtem minden vitától, konfrontációtól. 14 éves koromtól kértem anyámat, hogy váljunk el, hagyjuk itt az apámat, mert én rettegek, és már nem akarom, hogy ez így legyen. De ő csak adta és adta az esélyeket apámnak, aki egyre lejjebb csúszott, elvesztette az állását, már mást szeretett az imádott nője, nem várt rá tovább, részegen vezetett, karambolozott, elvették a jogosítványát. Vadászni járt, a szobámban volt a fegyverszekrény, néha annyira elöntötte az agyát a düh, hogy puskával kergetett minket az anyámmal. Székeket tört össze, ajtókat akasztott ki a helyükről, tönkrement abba, hogy nem azt az életet élte, amit élni akart. Miattam. A gyerek miatt, akinek így a jó… Hát annyira jó volt, hogy 16 évesen összepakoltam, és elköltöztem otthonról a nagymamámhoz. Utána anyám is így tett, mert szerencsére összejött közben 40 évesen Gyuri bácsival, akivel 30 éve élnek együtt végre egy normális, szeretetteljes kapcsolatban.

 Apám soha nem jött helyre, a végletek embere volt, pusztította magát rendesen, 10 év múlva meg is halt. Addig egyetlen egyszer láttam, mert úgy jöttem el 16 évesen otthonról, hogy soha többé nem akarok vele találkozni. Anyám elhívta az esküvőmre, ami miatt nagyon mérges voltam rá, de csendesen csak annyit mondott: Mégiscsak az apád…

Hogy ne legyen annyira szomorú a történet, mindenkit megnyugtatok, hogy anyám végül megtalálta a párját, nekem a barátnőmmel lett opera és színházbérletem, az ő családjával mentem minden programra, mintha a testvére lennék. A középiskolai években, kórussal beutaztam a világot, elvégeztem egy főiskolát – persze nem azt, amelyiket én akartam, de nem bánom, és végül mégiscsak ember lett belőlem, meg elvált anya is, aki mindent másképp csinál, mint ahogy azt otthon látta. De ez egy másik történet.

Hogy mi van a veszteséglistán, az sokkal fontosabb azoknak, akik ma azt gondolják, hogy a gyerek miatt együtt maradnak azzal, akit már évek óta ki nem állnak:

Nekem 8 rettegésben töltött, pokoli év, ami elvitte a gyerekkorom, mert 8 évesen felnőtt lettem. Két idegbajos, boldogtalan szülő, aki nem tudott még rám is figyelni ebben a szar helyzetben. Az apám önsorsrontása (a mi sorsunk rontását már megbocsátottam neki, mint az úszószövetség Kiss László ötvenéves bűnét…), az anyám opportunizmusa. A kishitűségem, hogy szerethető vagyok-e egyáltalán, megérdemlem-e a figyelmet, a sikerélmény meg nem élése, az érzelmek kimutatásának defektusa, azonnali sírás, túlzott megfelelési kényszer, önérdekérvényesítés hiánya. Rossz párválasztás (mert vagy alulválasztok, hogy ne bántson, vagy pont olyat, mint az apám, hogy újra és újra legyártsam a traumát). Tovább is van, mondjam még?

Kedves feszültségben, boldogtalanságban és egymás nem akarásában élő apák és anyák! Kérlek, NE maradjatok együtt csak a gyerek miatt, mert pokollá teszitek mindenkinek az életét. Az övét leginkább. Akkor maradjatok együtt, ha mindketten hajlandóak és képesek vagytok rekreálni a kapcsolatot, tisztességesen, szépen, szeretettel tudtok közelíteni egymáshoz, együttműködőek vagytok és társai egymásnak. Ha nem, akkor üljetek le, és egyeztessetek a gyerek elhelyezéséről, finanszírozásáról, anyás/apás napokról, vigyétek el mindketten, vagy külön-külön fagyizni, nyaralni, moziba, színházba. Figyeljetek rá, szeressétek, beszélgessetek vele, legyetek tisztában, mire vágyik, mitől fél, mit szeretne, és nyugtassátok meg, hogy vele minden rendben, sőt, apával is meg anyával is, csak nem együtt folytatják tovább, de mindkettőtökre mindig számíthat az életben. Engedjétek meg magatoknak a boldogságot. Ez a legfontosabb. Sokkal lényegesebb, mint a közös háztartás.

Széki Gabriella

Forrás: https://napidoktor.hu/index