Szujó Zoli a lisztérzékeny

A sztár riporter gyermekkora óta lisztérzékeny és mára, száz százalékosan megtanulta kezelni a helyzetet. Szerinte ez nem betegség, hanem egy állapot.

A rántott szelettel bíbelődtem… Viszonylag egyszerű volt a dolgom, nagy darabokban vált le a panír a húsról. „Még jó, hogy a körettel nincs gondom” – mosolyogtam magamban, és jóízűen ettem a rizst a „hámozott” húshoz. Ekkor kaptam el a társaság egyik tagjának furcsálló pillantását. „Fogyókúra?” – kérdezte kajánul a kétszeres olimpiai bajnok pólós. „Lisztérzékenység” – feleltem.

Reménykedtem, hogy nem hozom kellemetlen helyzetbe a legendás vízilabdázót, úgyhogy a szokottnál kicsit részletesebben meséltem neki a „betegségemről”. Mindig dumálok, ha zavarban vagyok… Szakmai ártalom, vagy mi.

Nem véletlenül tettem idézőjelbe a „betegség” szót. Gyerekként 8 nyáron át töltöttem el két-két fantasztikus hetet Vajta csodálatos kastélyában. A lisztérzékeny-táborban éjjel-nappal sulykolták belénk: „Nem vagytok betegek! Jobb szeretjük ezt egy állapotként felfogni." Mert ha az ember betartja a játékszabályokat – melyek kétségkívül szigorúak -, tünetmentes marad.

Ja, a tünetmentességről jut eszembe! Fiatal gimnazistaként két hétig nem-lisztérzékenyként éltem. Ellenőrzött körülmények között mindent megehettem. Furcsa volt, nehezen irtottam ki magamból arra a pár napra a kisgyerekkor óta működő reflexeket. A terheléses próba ideje alatt kutya bajom se volt, ugyanúgy lógtam a haverokkal, kosaraztam, mint azelőtt. Aztán irány ismét a szegedi klinika, bélbiopszia (egy kis darabot kicsippentenek az ember vékonybeléből – nem túl kellemes…), és a reménykedés, vagy inkább édesanyám bizakodása – én fel se fogtam nagyon a dolgot – hogy „talán kinőtte”.

Persze nem „nőtte ki”. A vizsgálatok kimutatták, hogy a glutén ugyanúgy károsítja a bélbolyhaimat, mint annak előtte, úgyhogy „a gluténmentes diéta tartása továbbra is kötelező”. „Kinőni” amúgy nem is lehet… Valahogy nem rázott meg ez az egész. Öt-hat éves koromtól mást ettem, mint a többiek, a zsúrokra a saját szendvicsemmel érkeztem, a lagzikban nagymamám sütijét ettem, („Ne adjál senkinek, az csak a tiéd, csillagom!” – csoda, hogy önző lettem?) és megtanultam röviden megmagyarázni, hogy miért vagyok „más”, mint a többiek.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak nehéz pillanatok. Tizenéves lakliként sírva hazarohanni anyuhoz a barátaim házából, mert ott fánkot ettek, nekem meg tilos volt, az nehéz. A menzán kegyetlenül kíváncsiskodó iskolatársak gyűrűjében az utolsó asztalig vergődni, az is nehéz. „Te meg mit eszel?” – a mai napig kiráz a hideg ettől a kérdéstől.

Apropó, menza. A közepes méretű településen, ahol felnőttem, három iskola működött. Hatéves koromban édesanyám annak rendje és módja szerint végigjárta mindet, hogy megoldható-e az étkezésem. Persze, hogy a lisztérzékenységem volt a fő szempont az iskolaválasztásnál.

Az egyiknek az igazgatója rábólintott, és nekem külön főztek. Soha nem lehetek eléggé hálás neki. Pár éve, már felnőtt fejjel megköszöntem az idős igazgató úrnak, hogy annak idején „befogadott”. Könnybe lábadt a szeme, de nekem is gombóc volt a torkomban – ez a fajta gombóc garantáltan gluténmentes! Sokat kaptam ettől az állapottól (tudják, nem „betegség”!). Barátságok, felejthetetlen nyarak, összetartó közösség, a frissen sült kenyér illata a konyhában, hogy az akaraterőről ne is beszéljek!

„Hát, kemény lehet…” – tűnődik el sóhajtva a vízilabdázó, és megértően pillant a tányéromon halmozódó panírkupacra. „Kemény, persze, hogy az” – válaszolom -, „de látod, ha nagyon muszáj, megoldom”. Bár, a megoldás egyre könnyebb. Orvos feleségem kiválóan főz – nálunk szinte minden gluténmentes – és a boltokban is egyre nagyobb a választék speciális finomságokból.

Forrás: