Romantikus túratipp őszre

Mire Szilvásváradon kipakoltunk, alászállt a szürkület, de még láthattuk a Kalapat-hegy tetején a Millenniumi-kilátó pagodaszerű kalapját. Az étteremvadászat nem sok jóval kecsegtetett. Még azok is, akik nyitva voltak ezen a hétfői napon, épp zártak. Jártuk a végtelennek tűnő, párhuzamos utcákat, bekukkantottunk néhány hamísítatlan falusi hangulatú garázsboltba, s elhaladtunk egy kivilágított kioszk mellett, amelynek ablakán pecsenyeillat áradt ki. A kedves, középkorú hölgy a legfinomabb házi sült kolbásszal, mustárral, „kemencekenyérrel” kínált bennünket.

A százarcú völgy

Vidáman vágtunk neki a reggeli ködben rejtőző Szalajka-völgynek, amely közvetlenül Szilvásvárad délkeleti sarkába „torkollik”. Elhaladtunk az 1908-ban felavatott kisvasút mellett, egyik szerelvénye már félig nyugállományba vonult a turistaszezon után (a vonat hétvégéken még működik, ameddig az időjárási körülmények megengedik).

                                                                                            A szilvásváradi Állami Ménesgazdaság
A fatelepi végállomás arról árulkodott, hogy itt nyáron pezseg az élet: lovarda és lovas pálya, éttermek, cukrászdák, ajándék- és túrabolt, balról, a hegyoldalban, extrém bobpálya és egy erdei kalandpark csalogatja a vendégeket. Ahogy a ködpárában mindez eltűnt mögöttünk, a zöld sávjelzéses aszfaltcsík csak nem akart megszűnni. Eltévedtünk a misztikus erdő fái között? Emlékeink szerint egy évtizeddel korábban ezen a szakaszon gyalogösvény vezetett a Felső-tóhoz. Belebotlottunk két erdészbe, akik megnyugtattak bennünket: jó helyen járunk, az elmúlt több mint tíz év felújításainak köszönhetően leaszfaltozták az útvonalat a Szalajka-patak forrásáig.

Pár száz lépéssel arrébb a patak keresztezi az utat, amely mellett mementóként meghagyták az egykori eredeti fahidacskát mindazoknak, akik nosztalgiázni szeretnének. A behajtani tilos tábla valamivel több mint egy kilométer után szűkíti le az aszfaltot, e ponttól kezdve már csupán erdészeti járművek zavarhatják meg a pasztellben játszó erdei idillt. Az oldalak meredekebbé válnak, a levegő megtelik valódi erdei illattal, az embernek kedve támad futkározni a vadregényes tájban.

                                                                                                                                         Szarvas és Szalajka-patak
A vadasparkban fiatal dámszarvas fogadott bennünket, egy még fiatalabb ünő társaságában. A többiek szétszórva matattak az avarban, a rézsű oldalában. A hajdani erdőfelügyelőségi házban ma Erdészeti Múzeum van, amely Király Lajos erdőmérnök emléktábláját őrzi. Pár perccel később a tölgyfából faragott monumentális katonaszobor, „a Kárpátok őre” mellett elhaladva értük el a hasadékbarlangból vízesésként előtörő Szikla-forrást. Ez a Bükk hegység legnagyobb vízhozamú karsztforrása.

                                                                                                                                          A “Kárpátok őre” és a Szikla-forrás

A sebes és a szivárványos pisztrángoknak otthont adó tavak és pisztrángtelepek szemrevételezése után a Szabadtéri Erdei Múzeum oktatóparkjában összemértük „szárnyfesztávjainkat” az egerészölyvével és a rétisaséval. (Az előzőt könnyedén „túlszárnyaltuk”, ám az utóbbi verhetetlennek bizonyult 240 cm terpesztésű szárnyaival.)

                                                                                             A pisztrángoknak otthont adó kis tavak

Innen alig ötven méterre végre rábukkantunk a legendás Fátyol-vízesésre. Habár a köd felszállt, a nap még nem érte el a völgy ezen zugát, de a világítás így is a csipkefátyol érzetét keltette bennünk. Túl a harmadik kilométeren értünk fel a kiépített és szépen rendbe rakott Gloriette-tisztásra, amely egyben a kisvasút modernizált felső végállomása is. A rét fáradt napsugarakban fürdött. Az idillikus környezetben kerestünk egy szabad erdei asztalt, megpihentünk kicsinyt: a fejünk fölött gyenge szél legyezgette-rezegtette a fák megritkult lombjait, a fény gyönyörű táncot járt a leveleken.

                                                                                          A sebesen zubogó Fátyol-vízesés
A tisztás túloldalától fél kilométerre, a Szalajka-patak ráccsal lezárt forrása fölött véget ér az aszfaltút. Innen egy erdei ösvényen enyhe lihegés árán felmásztunk a (tábla szerint) 400 méterre lévő ősemberbarlanghoz. Hasra esést kockáztatva bemerészkedtünk, a sötétben hallani lehetett (legalábbis úgy véltük) a denevérek álmos csipogását.

                                                                                             Az ősemberbarlang bejárata
Visszafelé, a forrásnál egy helyi asszonyság épp a demizsonjait töltötte fel a Szalajka vizével. – Csak ezt iszom, s ezzel főzök évek óta, oly tiszta és jóízű a mi patakunk – mondta, mielőtt nyeregbe pattant volna lejtmenet. – Ne felejtsék megkóstolni a pisztrángjainkat! – kiáltotta vissza. A tanácsot megfogadtuk, majd célba vettük a tavak melletti pisztrángsütödét.

                                                                                                A Szalajka-patak forrása
Vadak nyomában a kilátó felé

Másnap reggelre kitisztult az ég, az erdő pompás késő őszi hangulatban fogadott bennünket. Az átlós kék sávjelzéssel kijelölt tanösvényen kaptattunk fölfelé, amely a Kalapat-hegy csúcsán emelkedő Millenniumi-kilátóhoz vezet. A térképről leolvasott távolság 2,5 kilométer, s bár közelebb van a négyhez, kényelmes tempóban bárki által teljesíthető. Amíg kapaszkodtunk fölfelé, tíz információs táblával, három pihenőhellyel és esőbeállóval találkoztunk a tanösvényen. Az állomások között a „vadak naplójából”, a lábnyomokból, dagonyákból, a fák törzseiből olvastunk. A jelek szerint éjszaka forgalmas az állatok országútja: vaddisznók, őzek és szarvasok kószálnak errefelé. Sokáig követett bennünket egy vidáman kopácsoló harkály.

                                                                                                                                          A szibériai fenyőből épült Millenniumi-kilátó

Az erdei ösvény csalafintán kanyarog a csúcs körül, a kilátót csak az utolsó pillanatokban engedi „felfedezni”. A csapás egy parkolóba torkollik, ahonnan kb. 250 méter távolságra van a tető. Az ezredforduló évében emelt, 36 méter magas, szibériai fenyőből épített fatorony tövében házikó szerénykedik, ott kell belépődíjat fizetni. A körbejárható terasz 20 méter magasan áll a föld fölött, s nemcsak viharos széllökésekkel, de lenyűgöző panorámával is meglepett bennünket. Tizenhárom (!) település háztetői piroslottak a tájban, a toronyőr szerint nyáron, tiszta időben a Tátra ormai is láthatók.

Ízes kóstoló a „halfüstöldében”

A délután hátralévő részét Szilvásvárad felfedezésére szántuk. Ilyenkor döbben rá az ember, lehet bármilyen kis településen, a története több ezer kötetnyire is rúghat, amelybe ha belekóstol, azonnal megérti a helyiek lokálpatriotizmusát. A tanösvény végpontjánál fedeztük fel az ország első „halfüstöldéjét”, melyet a helyi pisztrángtenyésztés jegyében alapítottak. Specialitásuk a kályhában sült füstölt sebes pisztráng – ha megízleled, belátod, itt nem történik turistavakítás!

                                                                                            A Pallavicini-kastély
A falu büszkesége az egykori, Ybl Miklós tervei alapján készült Pallavicini-kastély hatalmas angolparkkal, biztonsági őrrel, márkás négykerekű csodákkal. Ez utóbbinak az a magyarázata, hogy a palota négycsillagos kastélyszállóként üzemel, wellnessrészleggel kiegészítve. Innen alig pár száz méterre őrködik az Ófalu felett a hófehér református kerektemplom. Az 1840-ben átadott építmény Európa legnagyobb klasszicista református körtemploma. Érdekessége, hogy egy katolikus gróf építtette, azzal a feltétellel, hogy a főbejárat fölé a következő veretes mondat kerüljön: „Szégyenüljenek meg a faragott képeknek minden szolgái” (XCVII. ’Soltar. 7’ vers)

                                                                                            A klasszicista stílusú református kerektemplom
A „Bükk fehér sziklái”

Ha a térségben valaki megemlíti a „Bükk fehér szikláit”, az nem mészkőformációkról beszél, hanem a lipicai ménesről. S e lovakról mindenki Szilvásváradra asszociál. Fél kilométerre a füstöldétől, az egykori grófi ménistálló épületében találkoztunk a lipicai ménes büszke tartású, izmos testű állataival, melyek közül az egyik valamilyen oknál fogva külön karámban türelmetlenkedett. Láthatólag diskurálni akart velünk, s csak a villanypásztor akadályozta meg abban, hogy meg ne puszilja a fejünk búbját. Ugyanitt, a ménistálló épületében lótörténeti kiállítás található, amely többnyire ezekről a gyönyörű, ezüsthátú jószágokról szól.

                                                                                            A lipicai ménes egyik szép példánya
Ha már meglátogattuk a „fiúkat”, kötelességünknek éreztük, hogy felkeressük a „lányokat” is, így a körtúra végén megkerestük a lipicai ménesudvart, ahol a várandós kancákat és a kiscsikókat tartják. Épp etetés volt, a lovászok által becibált zabos zsákok láttán a kismamák pányváikat rázva perdültek táncra. Az istálló szomszédságában megtekintettük a hazai fogatkultúra hagyományait őrző kocsimúzeumot, amely az egyszerű parasztszekerektől a díszes hintókig, a versenyhajtókocsiktól egy római quadrigáig mindent elmesél, amit a műfajról tudni illik.

Az ég hirtelen sötétedni kezdett felettünk, nagy, öles léptekkel közeledett az este. Nyugaton még feltűnt egy utolsó vékony rózsaszín sáv, de a nap percek alatt lebukott. A sötétben, egy kivilágított bodega ablakában frissen sütött házi rétes mosolygott ránk a tepsiből. Remek túranap, még remekebb befejezés? Életünk egyik legfinomabb mákos-meggyes rétesét sikerült itt elfogyasztani. Csoda, hogy zuhanyozás után úgy zuhantunk az ágyba, mintha nekünk kellett volna felhordani a vállainkon a szibériai vörösfenyő deszkáit a 615 méter magas Kalapat-hegy csúcsára?
A cikk megjelent a Turista Magazin 2015 februári számában.