Gyerekbetegség – tünetek és kezelések

A gyermek megszokott viselkedésében, állapotában bekövetkező változás, megbetegedésének nyilvánvaló tünetei, jelei természetes, hogy aggodalmat, félelmet váltanak ki a szülőkből.

Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy ugyanezek az elváltozások a gyermek számára is átélt élmények, azoktól a legtöbb esetben ő maga is szenved, függetlenül attól, hogy ezt a környezete számára kifejezésre tudja juttatni vagy sem.

A gyermek betegsége az egyik legnagyobb stressz a szülők számára, így elengedhetetlenül fontos, hogy a szülő ebben a felfokozott izgalmi állapotban is helyesen és jól ítélje meg gyermeke állapotát, el tudja dönteni, hogy kell-e orvosi segítséget kérnie a probléma megoldásához, és azt mennyire sürgősen kell megtennie. Határozott és nyugodt viselkedéssel (vagy annak látszatával) kerüljék a szülők annak esélyét, hogy tovább erősítsék gyermekük egyébként is meglévő félelmét, szorongását.

Ahhoz, hogy ezeknek az elvárásoknak megfelelhessenek, annak az a legfontosabb feltétele, hogy képesek legyenek értékelni a betegség objektív és szubjektív tüneteit, valamint pontosan meg tudják ítélni gyermekük általános állapotát, és az abban bekövetkező változások gyorsaságát. Ez dönti el, hogy mennyire állnak sürgető vagy komoly állapottal szemben. (Természetesen ezek az ismérvek jelentik az orvos számára is a legbiztosabb támpontokat a diagnózis felállításában és a kezelésben egyaránt.)

Csak arra tudok minden szülőt biztatni, hogy próbálják meg minél részletesebben megfigyelni gyermekük viselkedését a betegség alatt, hiszen náluk jobban senki nem ismerheti reakcióit. Soha nem fog úgy viselkedni a gyermek az orvos jelenlétében, mint egyébként, még akkor sem, ha maximálisan elfogadja a doktort.

Az orvos tapasztalataiból adódóan jól behatárolhatóan meg tudja ítélni a gyermek általános állapotát, de a szülők megfigyeléseit a legnagyobb tudással bíró kolléga sem nélkülözheti.

Ráadásul a betegvizsgálat(ok) során az orvos a gyermeket a betegségének csak egy rövid, a találkozásuk idejére korlátozódó szakaszában látja, de a nap nagy részében a szülő ápolja.

Ugyanakkor az állapotváltozás megítéléséhez a saját megfigyelésein és a betegvizsgálat során tapasztaltakon túl a szülő észrevételeire, megfigyeléseire is szüksége van. Ezért nem szeretjük, ha egy 14 év alatti gyermek a szülő nélkül keresi fel a rendelést, mert a megalapozott döntéseinkhez kellenek az objektív, szülőktől származó információk is.

Az újszülöttkortól a kisgyermekkorig a gyermek nem tudja szubjektív panaszait értésünkre adni, de ekkor is lesznek szubjektív jelzései. Ilyenek például a sírás, az étvágy, a környezetének szóló visszajelzések (mosoly, közömbösség, ingerlékenység stb.), a fájdalmas testrész kímélete. Nagyobb gyermek már el tudja mondani szubjektív élményeit, ami már iránymutató segítséget jelent, de van, amikor nehezen fogalmazza meg, vagy nem képes pontosítani azokat.

Például gyakran még tizenévesek sem tudják jól megfogalmazni a hasfájásuk jellegét, és célzott kérdésre sem sikerül eldönteniük, hogy égő, szúró, nyomó, feszítő, vagy éppen görcsös fájdalomtól szenvednek.

Kamaszkorban különböző okokból adódóan, de leginkább az iskola elkerülése céljából közölhetnek nem valós szubjektív tüneteket akár a szülővel, akár a tanárral, orvossal. Ilyen esetekben a szakember számára az útmutatást egyértelműen az objektív tünetek felfedezése, vagy éppen ellenkezőleg, azok hiánya jelenti.

Mik azok az objektív tünetek?

Azok, melyek egyértelműen a betegségre utalnak. Újszülöttek esetében kicsit más a helyzet, mert ebben az életszakaszban még komoly megbetegedések is viszonylag tünetmentesek lehetnek, határozott jelek nélkül üthetik fel fejüket. Nagyobb csecsemők és gyermekek esetén jóval könnyebb az objektív tüneteket felfedezni.

De annak a gyermeknek biztosan nem fáj a hasa vagy a feje, aki változatlanul végzi mindennapos tevékenységét, vagy rohanva kergeti testvérét a lakásban.

Mind a szubjektív panaszok, mind az objektív tünetek lehetnek:

– valamelyik testrészre, szervre lokalizáltak (pl. fejfájás, vérzés, csomó tapintása),

– lehetnek a megbetegedés tényleges helyétől eltérő helyen lévők (pl. a torokgyulladás fájdalma a fülbe sugározva annak a fájdalmát okozza),

– lehetnek az alapbetegség okozta kóros funkciók következményei (pl. keringési elégtelenségben jelentkező szederjes bőrszín, vizenyő)

– és lehetnek a kóreredettől, szervi lokalizációtól és kórfolyamattól független általános tünetek (pl. láz, étvágytalanság, fogyás) is.

A tünetek a diagnózis felállítása szempontjából különböző értékeket képviselnek. Létezik olyan tünet, ami egyértelműen megadja a kóreredettel együtt a biztos diagnózist és kijelöli az egyértelmű terápiát (pl. tüszők a garatmandulákon), de előfordul olyan is, amely csak a baj meglétére utal, de a diagnózis felállításához még számos vizsgálatra lehet szükség (pl. véres széklet észlelése).

Ezen a helyen is megemlítem, hogy időnként az objektív tünetek megítélése is nagyfokú körültekintést igényel, mert a szülők többsége a váratlan szituációkban – teljesen elfogadható módon- elveszíti reális értékítéletét. Ilyen helyzet lehet egy lázgörcs, vagy epilepsziás görcsroham lezajlási idejének megbecsülése, amelyek hossza a szülők számára jóval hosszabbnak tűnik, mint az a valóságban zajlik.

Ugyancsak könnyen túlbecsülik például az orrvérzéssel elvesztett vér mennyiségét az összevérzett ágynemű rémisztő látványa miatt, vagy a hányás mennyiségét a szennyezés nagysága alapján. (Képzeljék el, hogy egy fél csészényi víz szétloccsantása a konyha kövezetén mekkora vizes foltot hagy, pedig igazán nem nagy mennyiség!)

Ezekkel a példákkal is azt szeretném szemléltetni, hogy mennyire nem egyszerű, ugyanakkor milyen fontos az objektív tünetek elemzése.

Forrás: