Illés szekerén 2012-09-25 Blog Megosztás: Tweet Valahogy úgy vagyok én az emléknapokkal, az emlékünnepségekkel és az emlékkoncertekkel, hogy mindig is keresem és gyakran meg is találom, hogy az emlékezés tárgya és alanya legtöbbször apropó az emlékállítóknak a maiaknak szóló üzeneteik közvetítéséhez. Mindamellett persze elismerés és tisztelgés a múltbeli cselekedetek, jelenségek, viselkedés és személyiség előtt. Mindezek minőségét azonban a jelenben élők szándéka és cselekedetei jelentősen befolyásolhatják. Hogy ki kit, és hogyan ismer el, vagy ellenkezőleg utasít el, az elhunyt számára sajnos már teljesen mindegy. Az itt maradtaknak, a túlélőknek azonban nagyon is fontos üzenet. Így volt ez a közelmúltban tartott Illés Lajos emlékkoncerten is, amelyet a legendás együttes alapító és zeneszerző születésének hetvenedik évfordulója alkalmából rendeztek a budapesti Arénában. A nézőtéren ott voltak a rajongók, a tisztelők, a szakmabeliek is sokan. Akárcsak a színpadon a régi barátok, az egykori társak és a szakma újoncai együtt: Szakcsi Lakatos Bélától a Benkó Dixiland Band-ig, A Bergendi fívérektől Tolcsvay Béláig, Szvorák Katitól Janicsák Vecáig, Varga Miklóstól Malek Andreáig, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a világszínvonalú Bolyki Brothers. A sort még folytathatnánk, azonban ez a cikk nem róluk, hanem Illés Lajos emlékéről szól. Akinek egyébként méltó módon és színvonalon adóztak a jelenlevők – kivétel nélkül. A hiányjelek a meg nem jelentekhez kapcsolódnak. Azokhoz a pályatársakhoz, akikkel megalakulás óta összefonódott a nevük, a munkásságuk – igaz az utolsó évek, már ami Illés Lajos életének utolsó szakaszát illeti, már más utakon folytatódott a legendás együttes tagjai számára. A közönség azonban mindig is összetartozónak szerette volna érezni a hazai könnyűzene meghatározó együttesét – az időnként felreppenő, az egységet megkérdőjelező hírek ellenére is. Nehéz ugyanis elfogadni, hogy az idolok, a példaképek, akiknek valóban meghatározó szerepük volt nemzedékek szemléletének, ízlésének és emberi értékeinek alakításában, pont azokban az értékekben nincsenek közös nevezőn, amely miatt felnéztünk rájuk. A barátságban, az összetartozásban, az egyűvé tartozásban is olyan jó volt hinni, látni egy közösség sikereit, együtt élvezni és örülni a sikereknek. Persze, az élet, a sorsok sokféleképpen alakulhatnak, sok minden szétszakadt az elmúlt évtizedekben, aminek össze kéne tartozni. Különösképpen, ha az emberi rokonszenv és szolidaritás roppan meg és törik össze – lehet szomorú. És persze fájdalmas is, amikor a régi pályatárs halála után öt évvel, a hetvenedik születésnapján rendezett emlékezésről néhány emblematikus kortárs látványosan távolmaradt. Szörényiről, Bródyról és Koncz Zsuzsáról van szó, elsősorban. A meghatározó pályatársakról. Akinek oly sokat köszönhettek, és aki szintén számtalanszor nyilatkozott a társak értékeiről. Vajon minek kellett megpattannia Szörényi Leventében, akinek a neve a legszorosabban kapcsolódott pályafutásuk jelentős szakaszában Illés Lajoshoz, hogy egy ilyen alkalmat megtagad? Milyen mély lehet az ellenszenv vagy a közömbösség talán, iránta, amikor még nyilatkozatháborúba is bocsátkozott a téma kapcsán a nyilvánosság előtt. Illés Lajos ezekre, a kérdésekre már nem kap választ (lehet, hogy nem is nagyon érdekelné), miképpen az Illés és Szörényi és Bródy és Koncz rajongók sem, akik közül sokunk számára nehezen elfogadhatóak a lelki barikádok. A koncert elején még ott volt a kérdőjel: hol vannak a régi barátok, az egykor elválaszthatatlannak tűnő társak az elhunyt társuk emlékét idéző esten? Tudják-e pótolni mások azokat a hangulatokat, érzéseket és gondolatokat, amelyek eggyé forrtak a pályafutások során milliók lelkében? Bevallom a Jelbeszédet, vagy a Nyílik még a sárga rózsát soha nem tudtam volna más előadótól elképzelni, mint Koncz Zsuzsától. Az Illés Lajos emlékkoncerten azután bizonyossá vált: a művészi interpretáció nagyon is sokféle, a dallamok üzenete szólhat számtalan megfogalmazásban, felfogásban. Örömmel jelentem: a zene feloldott bizonyos kérdőjeleket. Mert nagyszerűen szóltak a dalok kitűnő előadóktól és együttesektől. Ahogy ezen az estén, a határon túli fiatalok megfogalmazásában vagy a hűséges pályatársak tolmácsolásában. Persze, a nagy kérdésre, a Szörényi-Bródy-Koncz távolmaradásra válasz nem született. Úgy gondolom és remélem, mindenki saját magában és magának adja meg a választ. Ha egyáltalán feltesz ilyeneket. Azt azért szeretném még elmondani, bizonyára nem vagyok egyedül vélekedésemmel: illett volna, legalább a kegyelet diktálta tisztelet jegyében, a tisztelgés, az emlékezés ezen a koncerten a közvetlen zenész társaktól. Nemcsak Illés Lajos iránt. Hanem a közönség miatt. A manapság oly ritkán szóba hozott, de nagyon is fontos művészi alázat jegyében. Az ezerarcú közönség persze sokféleképpen vélekedhet minderről. Egy közülük – aki hisz, hogy nem magányos szószóló – egy nagy sikerű koncert után mi mást kívánhat a távolmaradó zenésztársaktól: Kérjük, ne vegyétek el tőlünk – a hitet. Hogy legalább az illúzió maradhasson meg: hogy hihessünk még a nyíló sárga rózsában, a Régi szép napokban, hogy ne kelljen sírni azoknak a lányoknak sem, mert úgyis tudjuk valamennyien, hogy Élünk és meghalunk… Ezért is kívánhassunk magunknak és másoknak is jószívvel szép álmokat. (Illés Lajos emlékkoncert, 2012. 09. 22. Budapest Aréna Koncertjegyzet: G. Németh György) Forrás:
