Apás hétvége: Rémálom vagy élmény? - programajánlóval

Nagyon őszinte leszek. Lehet, hogy emiatt elvesztem néhány álszent ismerős szimpátiáját, akik “tökéletes szülők”, “tökéletes társak” – bár ennek definíciójáról megoszlanak a vélemények, és valljuk be, fogalmunk sincs róla, hogy milyen az.

Csak csináljuk, és menet közben kiderülnek a hibák. Azok is, amik javíthatóak, és persze azok is, amin nem sikerül segíteni. És amikor ez utóbbi eléri a kritikus szintet, akkor el is válunk.

Most nem belemenvén abba, hogy ez kinek a hibájából történt (évek múlva már pontosan tudjuk, hogy az a 2 ember kellett a váláshoz is, mint a házasságkötéshez, tehát a felelősség mértéke is azonos). Tehát ez az írás onnan indul, hogy apa és anya már nem él együtt, gyerekek anyánál vannak, és apa optimális esetben kéthetente “elrabolja” anyától a gyereket a bírói végzés értelmében, és együtt töltik a hétvégét.

Először megmagyarázom az “elrablás” szót azoknak, akik más cipőben járnak. Anyának és apának IQ-tól függetlenül számos sérelme van egymással szemben. Az egyiknek azért, mert elhagyták, a másiknak azért, mert elment, és emiatt érzett szégyenét önigazolásokkal alátámasztva projektál valamiféle haragot egykori társa felé. Ez így van sajnos akkor is, ha eldöntjük: mi szépen fogunk válni. Én is eldöntöttem, aztán mégse sikerült. Anya mindenképp mártír, hiszen ő gondoskodik a gyerek/ek/ről minden nap, ami nem könnyű feladat. Persze, hogy rosszul éli meg, hogy egykori tettestársának csak a szép része jut, az önfeledt hétvégék, az ünnepek, a jó eredmények felett érzett büszkeség, a nyári vakáció… Én például egyáltalán nem drukkoltam annak, hogy a gyerekeim az együtt töltött időben jól érezzék magukat az apjukkal. Kifejezettem rosszul esett, amikor arról számoltak be, hogy valami jó volt, élvezték. Olyannak éltem meg, mintha megcsaltak volna a gyerekeim. Ráadásul magamra maradtam ilyenkor, ami értelmetlenné és szomorúvá tett mindent.

De telt, múlt az idő, az indulatok csendesedtek mindkettőnkben, sőt mindannyiunkban – mert ne hagyjuk ki ebből a gyerek sérelmeit és feldolgozatlan traumáit se. Már nem reménykedtek, hogy apa és anya újra egy pár lesz. Kialakult a rutin, mi lettünk tettestársak, a gyerekeim és én. Új szerepkörök, új felelősségek, anya-lánya, anya-fia és mihárman programok. Apa kiesett a mindennapokból, már nem tudott mindenről (mondjuk nem is akart nagyon, viszont láttam erre szép ellenpéldákat is), de az általánosítás hibájába esve hadd gondoljam azt, hogy ez a sztenderd. És csak örülök, amikor más gyakorlatot látok. Tehát egyszercak eljön a hétvége, az, amikor apa megjelenik …

Előtte telefonos egyeztetések – én kértem – hogy lehessen ezzel számolni, mikor és meddig, hogyan készüljenek, ottalvós vagy napközis program, stb.

Majd jön a hezitálás: Hova menjek a gyerekekkel? Mit csináljak velük?

Először azt mondaná az ego, hogy oldd meg, nem én akartam, hogy ez így legyen, de ránézel a gyerekeidre, és már nem akarsz nekik rosszat csak azért, hogy egyetlen másodpercig azt érezd: ezt most jól megmondtad. Nem akarod, hogy üres, nyomorult hétvégéjük legyen, amiben vagy olyat csinálnak, amihez egyáltalán semmi kedvük nincs, vagy kínos hallgatások közepette belemerülnek valami telefonos/iPad-es/számítógépes/konzolos játékba. Apa erőltetetten hülyeségeket kérdez majd: Mi volt az iskolában? Hogy megy a tanulás? Gyerek erre pofákat vág, elintézi 1-1 szóval, már azt is tudja, ha belekezd egy történetbe, apának azt is meg kell magyarázni, kik a szereplők, és az olyan hooooooossszzúúúúúúú, kinek van ehhez türelme ebben az impulzusokkal terhes világban…

Tehát a legtöbb elvált apának és időközönként látott gyermekének hangolódásra is szüksége van azelőtt, hogy belekezdenének bármibe. A “Hova menjünk, mihez lenne kedved “– kérdésre a gyerek válasza leginkább az lesz, hogy neki mindegy, rosszabb esetben annyi, hogy semmihez. Kedves apa, ne told a gyerekre ezt a választ, tudod, ő azt várja tőled, hogy TE dönts, és tedd oda magad, hiszen a válástól függetlenül a gyerek számára TE egy HŐS vagy, a férfi, aki tudja, hogy mit csinál, és annak értelme is van. Úgyhogy szedd össze magad, és ne hibázz akkorát, amekkorát a gyerek is észrevesz.

Persze hallottál már arról, hogy kirándulni is lehetne menni, meg vannak vadaskertek, állatsimogatók, kalandparkok, netán kulturális programok, amik állítólag érdeklik a gyerekeket és neked se tenne rosszat, de kinek van ideje, lelkiereje egy ilyen tripet összerakni?

A programokat részletesen megtalálod itt>>>>>>>>>>>>>>

Találkoztam nemrég egy zseniális kezdeményezéssel. Van egy csapat, aki az elvált apáknak és gyerekeiknek kínál kiváló időtöltést. Pszichológusok, pedagógusok és turisztikai szakértők összeálltak, és egésznapos belföldi alternatívákat nyújtanak utazással, programokkal és ellátással. Ráadásul a közös buszozás során lehetősége van a gyerekeknek és szüleiknek az összehangolódásra a csapatvezető segítségével, áthidalva a kommunikációs szakadékot. Ez a fajta vidékjáró program olyan hazai tájakat és attrakciókat is megmutat a résztvevőknek, amit talán soha nem is vettek volna észre. Közös élményhez juttatja a szülőt és gyereket, ami érték, ami megmarad, amire jó visszaemlékezni. Egészséges testi, lelki és mentális szinten is, észrevétlen bővíti az ismereteket, fejleszti a kommunikációt, közösséget kovácsol.

Aki ismer, pontosan tudja, hogy soha semmit nem ajánlok elvtelenül, érdekből. De ez sokkal több, mint egy szolgáltatás a palettáról. Azon túl, hogy megold egy elég széles réteget érintő problémát, kiszakadva a virtuális térből, valós emberi kapcsolatok létrejöttében segít, élményt és tudást ad, nevel, és megnyugtat: kedves apa, nem vagy egyedül a problémáddal, a többieknek sincs fogalma arról, mit csináljanak a gyerekkel, nem vagy béna, senkiházi, és olyat tudsz adni a gyerekednek, amit senki mástól nem kaphat meg. Apai szeretetet, odafigyelést, minőségi időt a gyerekeddel!