Varga Izabella – anyák közt a babaetetésről

Varga Izabella a Barátok Közt ügyvédnője a való életben nem olyan tökéletes, mint a filmbéli karaktere. A szoptatás áldatlan állapotával például Nórának biztos nem kellett megküzdenie.

Amikor felkérést kaptam, hogy a szülés-szoptatás csodájáról meséljek, úgy éreztem, az lenne a leghelyesebb, ha nagyon őszinte lennék. Ezt a témát ugyanis általában olyannyira körüllengi a romantika, hogy szegény leendő anyukáknak halvány sejtelmük sincs arról, mi az, ami valójában rájuk vár.

Pedig nem leszünk kevesebbek azáltal, hogy bevalljuk, nehézségek márpedig vannak. Sőt, azok legyőzése az a feladat, amire csakis egy mindenre elszánt édesanya képes. Álljon itt e szokatlan vallomás mindenkinek, aki úgy érzi, nem szégyen a szorongás, aggodalom egy olyan út elején, aminek minden mérföldköve tapasztaltabb, ügyesebb és boldogabb anyává tesz bennünket.

Anna lányom 58 centivel és majd 4 kilóval, 10 nappal a kiírt időpont után látta meg a napvilágot. Burokrepesztéssel és számtalan oxitocin injekcióval megsegítve, 12 óra nehéz vajúdás után ott pihegett az én meggyötört, kékes-rózsaszínű, hosszú hajú tündérkém a pocakomon. Megtapasztaltam: igaz a hír, a pokoli fájdalmak valóban mennyei boldogságba torkollanak! Tudtam, ő az enyém volt, van, és lesz is, amíg a világ a világ.

varga_iza_csaladja_480

Gyanútlanul azt hittem, a szenvedésnek vége, jön a csodálatos harmónia. Helyette életem legkritikusabb hetei következtek. A fáradtsággal akkor még nem volt gondom: a picik gurulós ágyacskáit éjszakára kötelezően a „Bébiparkolóba”, a nővérszobába toltuk. Hogy legszívesebben egy jégtömbön kuporogtam volna egész nap, az is csak hagyján: a gátsebre lelkileg fel voltam készülve. Arra viszont egyáltalán nem, hogy a szoptatás, a legtermészetesebb, legösztönösebb boldogságos kapocs baba-mama között minden lesz, csak nem örömteli.

Az egész éjjeli szopiszünettől reggelente gyulladt keblekkel, 39 fokos lázzal, tökéletesen elzáródott tejcsatornákkal ébredtem, élő mellszoborként próbáltam kicsikémet táplálkozásra ösztönözni. Ráadásul a természet kegyetlen tréfája folytán görögdinnye nagyságú méhünk is pont a szoptatás alatt felszabaduló hormonok hatására (nem elhanyagolható fájdalmakkal kísérve) húzódik össze kicsiny körte nagyságúvá…

Kínomban legszívesebben letéptem volna a csodálatos fényképet a falról, amin egy gyönyörű, ápolt és kipihent anyuka hajolt világszép újszülöttje fölé, és szoptatta boldog, megelégedett mosollyal, miközben én csapzottan, lázasan, a fogamat összeszorítva sírtam, és a fájdalomtól hétrét görnyedve imádkoztam, hogy aluszékony, szemmel láthatóan fogyókúrázó Annácskám ébredjen már fel, és csodálatos vákuum-technikájával enyhítsen kínjaimon.

Még legendás humorérzékem is cserbenhagyott ebben az időszakban, pedig ha akkoriban olvasom Kay Burley könyvét, melynek alcíme: mítosz és valóság az áldott állapotról (idézek: mindent megadnék, ha egy, nem pedig kettő lenne rajtam ezekből az agyonharapdált mellekből), talán nem éreztem volna, hogy egyedül én vagyok ilyen szerencsétlen, „kétbalmelles” ezen a világon.

S milyen furcsa: a családom körében nem éppen legnépszerűbb tulajdonságom, az azóta nagybetűvel és szeretettel emlegetett Makacsságom életünk legjobb szolgálatát tette: nem adtam fel. Csak azért sem. Sokat segített egy kismamák szoptatását segítő internetes oldal: tőlük tudtam meg, nem a kímélés, hanem a minél gyakoribb szoptatás a megoldás. Gyorsabb a gyógyulás, ráadásul a tej mennyisége is a kereslet-kínálat elvén gyarapszik.

Szoptatni kezdtem éjjel-nappal, ébresztgetve kis mormotámat, a babamérleget (s a vele járó örökös szorongást) örökre száműztem az életünkből. Beszereztem azt a lanolinos gyógykenőcsöt, ami a sebes, repedezett bőr összeforrasztója. Elkezdtem rendesen enni, elfogadva végre a felkínált segítséget (anyukám és férjem anyukája is istenien főz), ami elég időszerű volt, lévén, hogy két hétig rendszeresen megfeledkeztem róla.

varga_iza_480

Rengeteg ásványvizet ittam. Etetés előtt fejtem, szegény bébikémnek, így nem egy kősziklával kellett próbálkoznia (a rengeteg tejeszacskótól viszont alig lehetett becsukni a mélyhűtőajtót). És szépen, lassan, feledve fájdalmat és kétségbeesést, büszkén és boldogan, mindkettőnk nagy megelégedettségére, két évig szoptattam Annapannát.

Már akkor eldöntöttem: egyszer, ha módom lesz rá, segítségül elmesélem a történetem. Annál is inkább, mert sajnos utólag tudtam meg, hogy az egyik legjobb barátnőm végső kétségbeesésében (mivel azt hitte, az előbbi tünetek az alkalmatlanság jelei), két hét után feladta a küzdelmet.

Szégyellt beszélni róla, még velem is. Pedig jó lenne, ha az, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem lenne tabu. Már csak azért sem, mert tartok tőle, többen vagyunk, akiknek a kezdet nem ment könnyen, még ha nem is divat beszélni róla.

Sára lányom születésekor már résen voltam: ő Valentin-napon, fél óra alatt robbant a világra. Velem volt éjjel-nappal, igény szerint szoptattam az első perctől. Kéznél volt a jól bevált kenőcs is, és már tudtam, hogy gyulladás ellen a legjobb a kézzel fejés, s arra egy jó csecsemőosztályos nővér (bizony még a kősziklából is tejet tud fakasztani).

Ettem-ittam, mint egy kisangyal. Ennek ellenére még így sem volt könnyű, de már nem a hét-, csak az egyfejű sárkányt kellett leküzdenem. S ezúttal a humorérzékem sem hagyott cserben: sorstársaimmal jókat nevettünk – saját magunkon.

Forrás:


Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.